Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 12. szám - A vers olyan, mint egy titkos szerető (Zalán Tiborral beszélget Ménesi Gábor)
6 A vers olyan, mint egy titkos szerető Zalán Tiborral beszélget Ménesi Gábor – Úgy vélem, hogy az irodalomkedvelők többsége ma is elsősorban költőként tart számon, annak ellenére, hogy mindhárom műnemben és különböző műfajokban otthonosan mozogsz. Hogyan látszik belülről ez a sokféleség? Lehet rangsort felállítani az egyes kifejezésmódok között? – Már régen elveszítettem annak lehetőségét, hogy magam irányítsam a pályámat, mivel annyi mindent kell írnom. Nagyon kevés olyan nyugodt időszakom van, amikor nem valamilyen határidő szorításában élem a mindennapjaimat, és folyamatosan mást csinálok, mint amit szeretnék. Most például néhány héten belül le kell zárnom az új regényt, a Papírváros soron következő kötetét; ezzel párhuzamosan neki kell álljak két drámának, mindkettő konkrét színházi felkérésre készül; egy Vigadó-kiállítás megnyitójához el kell mélyednem MNA mestermunkáiban; vannak vers- és szövegkérések a Váruccá tól, a Napút tól, a Pannonhalmi Szemlé től, a Műhely től – de nem sorolom fel mindet. A költőt említetted kérdésedben, és igazad lehet, valószínűleg máig is elsősorban költő vagyok, „civilben”. Jellemző, hogy amikor nyaranta két-három hétre elutazom Horvátországba, ott gyakorlatilag csak verset írok. Idén sem tervezem ezt másként. – Vagyis, ha volna elég időd, és azzal foglalkozhatnál, amivel szeretnél, a verssel való bíbelődés lenne az? – Feltétlenül, de jelenleg épp a versre jut a legkevesebb idő. A vers olyan, mint egy titkos szerető, akihez néha el tudok surranni. Hozzá kell tennem, hogy bármelyik műfajban is szólalok meg, az mindig a költő megnyilvánulása, ami bizonyos értelemben kényelmes pozíció a számomra. Valahányszor hivatkozhatom arra, hogy költő vagyok, rám nem vonatkoznak, mondjuk, a prózaírás szabályai, mellőzhetem a történetet, lehetek akár unalmas, írhatok oldalakon keresztül kanyargó mondatszörnyetegeket. De ugyanígy megsértem a drámaírás szabályait, holott ezt tanítom, ezzel foglalkozom dramaturgként harminc éve. Amikor drámát írok – bármilyen durvák és szókimondóak a szövegeim –, a vers felől közelítek a színpadhoz, a nyelv izgat elsősorban, a szüzsé kevésbé érdekel. Előfordult már, hogy megkértem a nagyobbik lányomat, Sárát, találjon ki számomra, fantáziával nem megvert lélek számára egy történetet, hogy utána nekem már csak a nyelvvel kelljen foglalkoznom. A prózánál is így vagyok, ilyen flegmán idegen. A regénykaland arra mindenképpen jó számomra, hogy rájöjjek, soha nem leszek igazi prózaíró. A hagyományos értelemben nem is írok prózát, ezek a szövegek valójában furcsa kísérletek – ismét csak és menthetetlenül – a
