Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 12. szám - A vers olyan, mint egy titkos szerető (Zalán Tiborral beszélget Ménesi Gábor)
7 nyelvvel. Nincsenek konkrét történeteim – és nem is akarom, hogy legyenek –, inkább az időre vonatkozóan vannak megoldásaim az egymást követő regénydarabokban. Az idő múlásán kívül semmi mással nem tudom nyomon követni, hogy mi történik a hősömmel, akiről – hiába dolgozom már a negyedik könyvön – még mindig nem tudom pontosan, ki is valójában, és mi ez a Papírváros , mint létező és nem létezhető hely. Persze sejtem én, miről is lehet szó, csak most mórikálok saját magam előtt is, hogy legyen kellő érdeklődésem az utolsó kötet megírásához. – Mondod, hogy az idő múlása a legfőbb kapaszkodó. Hogyan képzelted el a regényciklus időperspektíváját? – Úgy, mint egy nagy tölcsért: az első könyv még viszonylag tág időtartamot fog be, a második egy napot, a harmadik annál is kevesebbet, az új kötet legfeljebb egy órát mutat meg a főhős életéből, a ciklus záródarabja terveim szerint egyetlen egzisztenciális pillanatot merevít ki, a halált megelőző pillanatot, amikor az egész élete lepereg a figura szeme előtt. – A sokféle felkérés, amit az imént soroltál, vagyis a penzumteljesítés kényszere is lehet inspiráló? – Nem hiszek abban – amit sokan mondanak –, hogy a határidő a legjobb múzsa, ugyanakkor mégis hatással van az emberre. Általában az utolsó napokban kezdek finiselni, ilyenkor szinte egyáltalán nem alszom, mert éjjel-nappal írok. Nem érzékelem a külvilágot, nem eszem, nem iszom, csak kávét, de abból rengeteget, és amikor elérkezik a határidő, és elküldöm az anyagot, hátradőlök, és két napig alszom. – Így viszont nincs idő a pihentetésre, finomításra. Ilyenkor is jön az a minőség, amit elvársz magadtól? – Valójában a megfelelő minőség nem akkor alakul ki, amikor megírom a szöveget, már jóval korábban. Nálam sok idő megy el a rákészülésre. Amíg nem érkezik el a megfelelő pillanat, nem tudom elkezdeni az írást. Először fejben formálódik az anyag, egyik ötlet jön a másik után, időnként jegyzetelek, amit szinte mindig elveszítek, ha nem számítógépen rögzítem. A Papírváros legújabb részénél például a harmadik szálat sehogyan sem tudtam elindítani mindaddig, amíg nem találtam meg a kezdőmondatot, hiába voltam tisztában a helyszínnel, az idővel, a cselekménnyel. Ha hiszed, ha nem, legalább két hétig mindennap leültem a monitor elé, de nem jutott eszembe semmi. Majd egyszer csak teljesen véletlenül találtam rá a megfelelő mondatra. Kávét főztem a konyhában, eszembe jutott egy barátom, aki pár nappal korábban rosszul lett, és arra gondoltam, mi lenne, ha úgy kezdődne, hogy elvágódik a hős. Onnantól kezdve erre az egy mondatra fel tudtam húzni a teljes regényvonulatot, százvalahány oldalt. – Ha visszagondolsz az út elejére, az ötvenes, hatvanas évekre, milyen élmények idéződnek fel benned, amelyek valamilyen módon az irodalom felé vezettek? – Eleinte semmi nem vezetett az irodalom felé. Általános iskolás koromban festőnek készültem, mert jól rajzoltam, több versenyt is megnyertem, de hamar
