Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál
21 – Kijavítjuk vékony alacsonyra! Ezért jó, hogy megismerhettem személyesen! Hogy itt ül előttem. Látom a saját szememmel. Így látni fogom magát írás közben is. Az igazi nyomozót! Úgy tervezem, őszre nekikezdek. Szerintem, ha megérem, jövő ilyenkorra kész is leszek vele. Most már azért lassabban dolgozom, mint régen. Kedves neje leveléből kihámoztam, hogy mindösszesen tizenhárom nap alatt oldódott meg az a szövevényes ügy. Tizenhárom nap! Még címnek sem rossz. Marcell visszaadta a papírt. – De muszáj ezt megírni? Az öreg felvonta a szemöldökét. – Micsoda kérdés! Persze, hogy muszáj! Nekem muszáj! Vannak történetek, amiket az írónak meg kell írnia, máskülönben a lelkiismerete nem hagyja nyugodni haláláig. Érzi azt az ember, ha ilyen történetre akad. Tudja, fiam, kicsit olyan ez, mint a maga elhivatottsága, amellyel az igazság felderítésére törekszik. Valami hajtja, valami megnevezhetetlen belső erő, amelynek nem képes ellenállni. Így vannak ezzel az írók is. Egy nemzetet a történetei tartanak életben. Régen a dalnokok adták tovább a hősök legendáit, manapság az írók dolga megírni azokat. – Nem hiszem, hogy én hős lennék. – Teljesen mindegy, maga mit hisz! Dugovics Titusz sem hitte, hogy hős, csak tette a dolgát, amikor magával rántotta a törököt a várfokról. Hősökké mások avanzsálnak bennünket, a dalnokok meg az utókor. Odüsszeusz vajon azon töprengett magában, miközben a küklopsszal viaskodott, hogy ő egy hős? Franckarikát, csak túl akarta élni, és haza akart jutni. Bármi áron. Akinek a fejében egyszer is megfordul a gondolat, hogy hőssé válik, sosem lesz azzá. A hős nem töpreng, nem vacillál és mélázik önmagán, hanem cselekszik! Sajnos vannak korok, melyek nem teremnek hősöket. Vagy csak elvétve, nagyon ritkán. Ripacsokat, nagyhangú szájhősöket annál inkább. A mi korunk is ilyen. Súlyos felelősség nehezedik ilyenkor az írók vállára, hogy a hős kultuszát, intézményét fenntartsák, hogy őrizzék a lángot, amely majd egyszer újra fellobban az ifjak szívében. S mert a való életben hiába keresünk, ezért kitalálunk hősöket. Leírhatatlan érzés egy író számára, amikor a tolla révén a fehér papíron élni kezd egy hős. Alakja lesz, múltja, hangja, mozdulatai, érzései, vágyai. De milyen más, mennyivel izgalmasabb, ha valódi, létező, kézzelfogható héroszokat mintázhatunk meg! Ez ritkán adatik meg egy író életében. Nekem utoljára olyan régen, hogy már alig emlékszem… De most! Itt van nekem maga. Korunk hőse, a modern detektív, aki ésszel, a tudomány közreműködésével, például a daktiloszkópia segítségével oldja meg a bűneseteket! Ha csak magára nézek, minden porcikámmal érzem, hogy alakja, habitusa regényt követel magának! – Csakhogy abban, ami velem történt, nem volt semmi… semmi olyasmi, ami másokat érdekelne. Nem volt abban semmi tudományos, sem észszerű. Semmi, minek is nevezzem, fennkölt, semmi művészi. Ellenkezőleg, rossz volt, fájdalmas, aljas és kiábrándító, olyannyira, hogy legszívesebben kitörölném az életemből. – Megértem – bólogatott az író, s mély átéléssel folytatta: – Aki részt vett egy csatában, túlélt egy ütközetet, hallotta a sebesültek és a haldoklók kiáltását, jajgatását, akit megcsapott egyszer is a robbanó gránát légnyomása, aki látta a feléje rohanó szuronyokat, a szablyát, mely éppen lesújtani készül rá, gondolja,
