Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál
22 romantikusnak találna valaha is egy csatát? És mégis, mennyi hősi ének, eposz és regény szól háborúkról, megnyert vagy elvesztett ütközetekről! Valakinek meg kellett ezeket írnia! Mert az emberek olvasni akarnak róla. Bizony, ami egyeseknek tragédia és soha el nem múló fájdalom, másoknak szórakozás. De nem csak szórakozás. Tanulság is. Amiből tanulhatnak, emberismeretet, tisztességet, igazságot. Hanem mondja, az a másik kettő, ők milyenek? – Melyik másik kettő? – Akikről kedves felesége említést tett a levelében. Az a rác nyomozó, hogy is hívják, meg az a sváb. – Milorád és Winter úr? – Igen, ők. Hogy írná le őket nekem? Marcell kereste a szavakat, de Amália a segítségére sietett. – Az én drága uram nem egy rétor. Ebben talán segíthetek neki, jól ismerem a két úriembert. Házigazdájuk behunyta a szemét, átszellemült arccal bólintott. – Mondja, kedves! – Nem jegyzetel? – kíváncsiskodott Amália. – Dehogyis. Nem a részletek számítanak, hanem az általános benyomás, a kép, ami megmarad róluk. – Nos hát – húzta ki magát Amália a kanapén –, Milorád egy jóvágású, helyes férfiú, valamivel negyven felett, mélyen ülő, kék szeme van, fekete haja, kitűnően beszél magyarul, hamar indulatba jön, könnyű kihozni a sodrából, szerintem a revolverét aludni is magával viszi, de amúgy vajszíve van, aranyember, s ha ő nincs, az én drága uram most nem ülne itt. Mindig nagyon elegáns, ad magára, olyan vékony, fekete szivarokat szív, Marcellnél valamivel alacsonyabb, de vállasabb, zömökebb, nőtlen… – Ó, nem kell ennyire részletesen, amit eddig elmondott róla, annyi nekem bőven elég! És a másik? – Winter úr éppen az ellenkezője. Bár ő kicsit mindenkinek az ellenkezője. Úgy értem, Marcellnek meg Milorádnak főleg. Mint egy mackó. Úgy is beszél. Lassan és brummogva. Ahogy jár. Komótosan. Fiatalabb korában ökölvívó volt. Nem egy pörge észjárású. Szereti a lóversenyeket. Marcell nem bánja, ha szolgálat közben mellette van, azt szokta mondani, olyan, mintha egy jól megtermett, hűséges kuvasz kísérné. És van egy kicsi felesége, szó szerint kicsike, feleakkora, mint Winter úr, akár egy pinty, úgy is néz ki, mint egy kicsi, akaratos pinty, akit Winter úr a tenyerén hord, pedig szegényt az őrületbe tudja kergetni a raplis természetével… – Köszönöm, köszönöm, drága, ennyi elég! Pompás! Magában egy író veszett el, tudja? Talán egy fél órát beszélgettek még, s Marcellt egészen levette a lábáról az a hév, amellyel az idős író szakmáját, hivatását méltatta. Ellenkezése is alábbhagyott, udvariatlannak, nem helyénvalónak találta volna a további tiltakozást. Amikor Amália finoman jelezte, hogy ideje lenne indulniuk, házigazdájuk vis zszaintette őket. – Egy pillanat, drágáim!
