Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Fekete J. József: „A vers olyan, mint az ablaküveg” (Szűgyi Zoltán: A lélek elindul)
113 szállnak tova a versek, a külvilágtól elválasztott tér, az elmagányosodás lehetőségét megteremtő „természet kicsiben” versbéli megjelenítése egyszerre idézi meg az urbánus világ előli visszahúzódás gesztusát és az elmélkedés szellős szentélyét, Szűgyinél ezért magától értetődően a kert felől indulva az istenkeresésre nyit a vers, a kerti szemlélődés elmélkedésre vált, majd a transzcendens megismerése felé fordul: „ Nyár. Ősz. Tél. Tavasz. / Elvesznek. Eltűnnek mind. / Átlényegülnek. // ITEM // Ki vagy te? Te hatalmas / – kérdem tűnődve a fügefa alatt.” ( Pillangóvers az áttűnésről ) A versbe foglalt átlényegülés már az ókortól foglalkoztatta a gondolkodókat, Ovidius pedig költői toposszá emelte, s lám, két évezred elteltével is megkerülhetetlen költői-emberi téma. Az átalakulás, ami nemcsak a pillangók, hanem az össztermészet megújulási képességének sajátossága is, közvetlenül veti fel Isten mibenlétének költőileg artikulálható fürkészését. Az idézett költeményre következő vers ( Pillangóvers a várakozásról ) az előző hangütését meghatározó alázattal szemben a személyiség gigantikus kinagyítása révén („ jobb lábammal a tengerben / ballal a föld kövén / állok akár egy erős / angyal a fényes láncra fűzött / gránátalmák hömpölygésével / a tűzoszlopban” ) mitikus képet mutat az emberről. Az emberi nagyság és az isteni nagyság egymással nem mérhető, egymással nem állítható párhuzamba, viszont viszonyítható egymáshoz, és mindkettő a maga helyére tehető. Ez a hitevesztett, majd elkeseredésében a „mélységek mélyének legmélyéről” újra Istenhez forduló költő értékvilágában a helyes arányok megtartása mellett tisztul a megmérettetés az alázat haikujává: „ Váram lett kertem. / Örökkévaló – ki vagy –, / látsz-e még engem? ” ( Pillangóhaiku a kertről ) Szűgyi Zoltán már-már szótlan költői teljesítményében jelentős szerepe van a tudatos nyelvi ökonómiának, a megtalált formának, A Pillangóversek ben uralkodó haikunak, ami különböző sorkombinációk közé épül, és leggyakrabban tankára (wakára) hasonlít, ám nem törekszik annak szabályaira, valamint a képi szimbolikának. A versekben megjelenő bölcső, szárított almaszeletek, dió, füge, méz, füvek, fák, kert, társ, arc, kéz – mind az összetartozás különböző szintjeire utalnak, az embernek emberre utaltsága és az embernek a Teremtőre hagyatkozása jelenik meg általuk. A költemény Szűgyi számára létének bizonyossága, Isten közvetlen megnyilvánulása az ember biológiája révén. Amellett, hogy új (vers)világokat hoz létre, maga is verssé válik, mintegy Isten létének eleven tanúságaként: „ Szívem szonettet / ver. Légzésem haiku. / Megnyilatkozom. // ITEM // Verssé leszek, hogy így tegyek bizonyosságot: ma is él Isten. ” ( Pillangóvers a megnyilatkozásról ) Az élő Istenbe vetett hit, a belőle táplálkozó remény és alázat különös alakzatot öltve találkozik az emberi, költői jelhagyás szándékával Szűgyi szótlanságra törekvő költészetében. A Mózes által tolmácsolt, „vagyok, aki vagyok” kinyilatkoztatás, amelyben a létige egyszerre jelöli a múltbeli, jelenbeli és jövőbeli isteni létezést, egy 77 darabból álló ciklust generált, amelyben a költő saját elektrokardiogramjából alakított ki 4+4+3+3 sorosztatú vizuális szonettet, és címként a vagyok, aki vagyok mondatot tüntette föl ugyanennyi nyelven. A hangtalan versek valóban szót nélkülöző alkotások, ám voltaképpen a költő szívhangját rögzítik, ami az EKG-fölvételből valami eljárás révén bizonyára visszaalakítható hanggá, de artikulált szöveggé aligha. A szívhangok elektrokardiográfiai lejegyzése így képi jeladássá alakul a művész keze alatt, aki önnön biológiai lényének jelenvalóságát dokumentálja általa. Tudatja, hogy van, hogy létezik, él, és hisz Istenben. Szívhangja: Isten és a vers. Ezek a hallhatatlan, csupán vizuálisan megjelenő költemények emellett meta- forikusan fölmutatják a költő Befogadó Nagy Szívét . Versei egyértelműen sugallják,
