Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Fekete J. József: „A vers olyan, mint az ablaküveg” (Szűgyi Zoltán: A lélek elindul)
111 Fekete J. József „A vers olyan, mint az ablaküveg” Szűgyi Zoltán: A lélek elindul . Új és régebbi versek Divatja van az egyazon szerző korábbi verseit és újabb költeményeit elegyítő köteteknek. Számomra ezek a kiadványok kedvesebbek a „válogatott” verseknél, mert azokat nagyban befolyásolja a válogató személye, ezek között is azokat értékelem igazán, amelyeket nem a szerző, hanem valaki kívülálló, az adott poétikát értő és értékelő személy állítja össze, akinek nem kell feltétlenül kritikusi rangban állnia. Az „új és régebbi” is válogatás, de szellősebb a „válogatott versek”-nél. A hasonló típusú kiadványok közül megszerkesztettsége révén kiemelkedik Szűgyi Zoltán gyűjteményes kötete, mert struktúrájának egyáltalán nincsen „összegereblyézett” jellege, hanem a megfontolt, átgondolt, céltudatos építkezés jellemzi. A szerző egyébként is csendes, halk szavú, mélázó, tépelődő költő, aki legszívesebben pásztorköltészetet művelne, bukolikus idillbe burkolózna a világ kíméletlensége elől: „ Leülök. Szembe / az örökkévalóság gal. / Szembe vakít a jóság. / Lábfejemre vetül a szép / árnya. Igazság matat / a szederindák között. / Szeretet borul a málnabokrokra. // Kertem előtt / megtorpannak az emberek / és riadtan kérdik: mi történik itt? ( Idill ) Ez viszont már nem a pásztori költészet idillikus hangulata, hanem a megtisztult, saját megtisztulására is rácsodálkozó megszólalás, a higgadtság lelkiállapotának megfogalmazása. Az út vége. Abban a tekintetben, hogy Szűgyi hazát váltott, szülőhelyéről a polgárháború elől az anyaországba menekült, ám ott se fogadták ölelő karok, magának kellett megteremtenie az idegenség közepette, a családtagok és barátok elsiratása mellett a lét elviseléséhez elengedhetetlen higgadtságot, az elfogadás bölcsességét, a beletörődés hitét. Szűgyi Zoltán kimérten óvatos, a „tudom, amit tudok”-tapasztalatú, aki a lelkét inkább a vallásban fürdeti, minthogy elhamarkodott szavai összezavarják gondolatait. Verslét című költeményében tudatosodik, hogy a költő és a hétköznapok között mindig ott vibrál a teremtő aktus, a vers, alkotói víziójában még az a romantikus kép is felvetül, hogy poétaként a földjét is vérével kell öntöznie. Kényszerűségből, önszántából, sorsból eredően-e, nem tudni, csak azt, hogy a költővel szemben mindig a gondnok kerekedett fölül. A gondnok ugyanis a csöndteremtést választotta:
