Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Fried István: Egy ifjú romantikus tévelygései (A gyötrődő és a többiek)
109 távolabbról hasonló mozzanatoknak különbözésre törő ismétlődését sugallják, részint olyan megfontolásokra késztetnek, amelyeknek során kétkedés lesz úrrá: a nemegyszer a feltételesbe helyezett leírás, megnevezés, körüljárás a képzeleti, az álomi tényezők megkerülhetetlenségére figyelmeztet. Az imádkozóhoz egy strófájában az értés hamar hanghatássá változik: „Te értesz…. Bíbor ajkadon / Hallatlan hangzatok / Reszketnek a menny s búm felé, / S szívedbe láthatok.” Az álom ide idézhető két strófája más térviszonyt vázol föl, a csókot és a lányt elszalasztó, mert (később) ébredő ugyan a Csongor és Tünde egy jelenetét is megidézheti, míg Az álom alakja nem tudatja az eddig más színben érzékelt térelemek és hangi jelenések negativitásba térő formáját: „Nem jön a lány, távol űl az / Dél virágos halmain, / Dalt mond a futó szeleknek, / S a szelek fuvalmain. // Elmegy a dal. Hajh! de erre/ Barna felhők szállanak, / És viharok, nem örömet, / Fekete hírt hordanak.” Nem szemelgetek tovább a motívumkeresés/-lelés kedvéért. A Vörösmarty-lírában (és a magyar lírában) rendkívül fontos helyet elfoglaló Helvila halálán (sem) drámai monológ, még akkor sem, ha Csaba a vers belerejtett beszélője, aki a romantika egyik legbeszédesebb rímpárját zengeti ki: az álom—halálom összecsengés távolabbról emlékeztet a Vörösmarty által bizonyára ismert Calderon-színmű címre, valamint a Vörösmarty által bizonyosan nem ismert Novalis élet—álom elgondolására. 23 Mindenekelőtt azért hangsúlyozandó a Vörösmarty-líra különállása, mivel a személyiség létélményének oly mértékben „személyes”-sé átjátszott, a rím révén zeneivé emelt alapvetésével találkozunk, amelynek érvényessége csak úgy és azáltal emelkedhet a személyiségen túlra, ha együtt képes megszólaltatni a közelit meg a távolit, a konkrétat, közvetlenül megnevezhetőt/megnevezettet meg az innen túlemelkedő általánosat, így általa és közvetítésével egyszeriben eleve kétfelé nyílik meg a tér és az idő (az előbbi az „ott”, az utóbbi az „addig” jelzésével); s bár a vers az álmot szólítja meg, hogy Helvilát újra / újjáálmodhassa, a veszteség kiéneklése nem zárulhat a rímpár ismétlésével. Hiszen a befejező négy sorban már csupán a végső határig hatolt beszélő érzi és élheti át, mit bűvölhet elő a többszörösen megszólított álom. Az álom—halálom megismétlődését követőleg olyan viszonyrendszer szerkesztődik, amelyben a „szerepcsere” mellett a létezéshez mért halál és a halálhoz mért létezés összefüggéseire derülhet fény: „Álom, álom, édes álom! / Altass engem, légy halálom, / Légy halála életemnek, / S élte haldokló szivemnek.” Az eredeti cím a Jegyes halálán lett volna, szerepvershez közelített volna, az áthúzott sorok között az alábbiak olvashatók: „Mert csak addig tart halálom, míglen őt meg nem találom” , vagy: „Nála a halál is élet, S nála nélkül nincsen élet” . A szűkebbre vont kör fokozatosan tágul, az átláthatóan szerelmes verstől történik lépés a létösszegző/-értelmező vers felé. A Csaba szerelme szituációja fölcserélődik, noha a két sudár fa ágain „bús madárszó” hallik, mivel Helvila sírjához ért el a bússá lett vándor. A Rába vize mellé helyezett sír új helyszín, sem nem észak, sem nem dél, pusztán egy élet lezárulta emlékeztet a korábbi versekre. Meg az, hogy kimondatik, ami az álomban lehet valóssá: az utolsó két sorban megkettőzött halál és ugyancsak megkettőzött élet egymással szoros összefüggésben, kölcsönös feltételezettségben, gondoltatja el mindazt, ami ennek a történetnek lassú kibontakoztatása során a különböző alakváltozatokban megjelenő völgyi lakos, a nem kevésbé különféleképpen fölcsengő madárdal és az idill esetleges tereként megnevezhető dél költői megformálásában a Vörösmarty-líra egy fontos szegmensét, ezáltal a magyar romantikus költészet egy szintén fontos lehetőségét segített formára, nyelvre lelni. Olyannyira, 23 Élet—halál—álom összefüggései merülnek föl a német romantikában. Novalis mellett Karoline von Günderode Idee der Erde ( An Eusebio ) című írását említeném itt. Theorie der Romantik, hg. Herbert Uerlings. Stuttgart: Philipp Reclam jun., 2000, 69–70.
