Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Fried István: Egy ifjú romantikus tévelygései (A gyötrődő és a többiek)
108 nem tagadva, hogy az erős „okozati” hányadot nem kevésbé erős „oki” hányadnak kell megelőzni. S talán mégsem az életrajzi vonatkozás minősíthető különösen fontosnak (természetesen egy bizonyos érvelésben: az sem elhanyagolható), hanem a szerelembe haló ifjú személye, aki „változata”, újabb alakmása annak a romantikussá „fejlődő” személyiségnek, aki 1820/1821-től kísérti a Vörösmarty-lírát, s aki egy Vörösmarty szemével nézett Osszián-költészetben leli meg hangulati előzményét, és talán erősítéshez jut Tasso eposzának olvasásakor; óvatosan feltételezve, a Vörösmartyhoz eljutó (német nyelvű) Byron-kötet impulzusával gazdagodik. Egyszóval: a kifejezetten „irodalmi” ihletést és lehetséges értelmezést sem gondolom teljesen elképzelhetetlennek, még úgy sem, hogy ennek előtérbe kerülésével némileg gyengíthető az életrajzira szűkített állítás vagy feltételezés. Annál is inkább, mivel ha közelebb lépünk a vers szövegéhez, ismerős motívumok felbukkanásának lehetünk tanúi. Az egyik tényező: az idő kérlelhetetlen és gyors múlása, amely a vers beszélőjét tehetetlenségre kárhoztatja, és legfeljebb sorsa elviselését, a belenyugvást a megváltoztathatatlanba teszi lehetővé a csalogány. Évei, ifjúsága múlásával szemben ott a „nagy idő”, amelyben belép (a hagyomány felől érkezve) az elképzelt, az időmértékes vers által körvonalazott (és ismerős) szituációba: a csalogány dalának a nagy időben fölcsengő halhatatlansága mellé párosítva az emberi létezés kimértségét, a szerelmes szóló halálba hanyatlását. Ami azonban ellépteti, látszólag csak néhány lépéssel, valójában a lényeget tekintve a hagyományos csalogányképzettől, az éppen az „ott tán” idő- és helyjelölése. A továbbiakban a vers Csaba elképzelését-látomását tolmácsolja, végigjárja, a végsőkig feszíti a feltételesbe (tán) helyezett történetet. A rekvizitumok ismerősek: csillagos éj, fájdalom, éj szele, bús Csaba szelleme. Mégsem szűkíthető le a vers a rekvizitumok átrendezésének akarására, az ismerős jelenetezés tagadhatatlanul ügyes, az időmérték segítségével poétikusabb alkalmazására. Egyrészt az utolsó két sor (meglepő?) egyezést mutat a Szél úrfi című, későbbi mesenovella zárlatával, így onnan tekintve, a két szöveget összeolvasva, többletjelentése állapítható meg a verssoroknak. Másrészt épp a csalogánymotívum hangsúlyos beépülése emeli túl a jelenetet a szokványon, a megszólított lány olyképpen állítódik be a „kép” középpontjába, hogy a csalogánydal hallgatójaként mintha egyszerre lenne két szituáltság megtestesítője, Csaba sírja mellett a halandóságé, a csalogányt hallgatva meg a végtelenítettségé, a lány fölött a csillagos éj végtelenje, a földön állva, lenn pedig a szűk tér, amelynek határát a sír méri ki. Ha mindezt figyelembe véve, újraolvassuk a verset, ismételten: nem tagadva egy életrajzi értelmezés lehetőségét, jóllehet ennek behatároltságát és bizonytalanságát elismerve, nem a fölvett szerep, az álneves-maszkos önleírás felé irányítanám az érdeklődést, jóval inkább abba az irányba, amely viszonylagos következetességgel konstruál meg egy történetet, pontosabban szólva: hív fel arra, hogy messzibb távlatból az értelmező konstruáljon egy történetet változó beszélőkkel, változó szereplőkkel és – amennyiben eltekintünk a Csaba szerelme „vallomás”-ától – változó (nevű) megszólítottakkal. Ugyanakkor az említett szemelvényekből előbukkanó két motívum, a völgyé meg a vágyott tájra utaló délé, végigkíséri az 1820-as esztendők első felének költői pályáját, eltérő viszonylatokba helyezi az álmodót és a valót elképzelőt, sürgetőt, onnan elmenekülőt; ennek kiegészítéseképpen zengeti a csalogány/madárdalt, általában az auditivitás fölerősítését megcélzó hangképzeteket. Az Éjjel az idill ellenében, annak elbizonytalanítására a természetre láttatja rá az önmagát „szegény fiú”-ként bemutató keserveit: „Nem tudtam a zengő madár / Szavát elégleni, / Csörgő patakkal, bujdosó / szellőkkel játszani?” Melyre a várható felelet: „Hol gyenge szállal síromon / Teremne liliom, / S mellette szép dalt mondana / És űlne angyalom.” Az új meg új feltételek közé állított, s a versekben visszatérő motívumok részint az előző és a következő, közelebbről vagy
