Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Fried István: Egy ifjú romantikus tévelygései (A gyötrődő és a többiek)
102 Valamennyi felsorolt vers értelmezése messze túlfeszítené a kereteket, ezért csupán néhány, persze nem tetszőlegesen kiválasztott szöveggel összefüggésben mutatnám be, miként kezdeményez Vörösmarty a magyar irodalomban egy eddig nem gyakorolt költői beszédet; hogyan formálja meg a kiválasztott személyiséget, akinek helyzetét az önmagába zártságra kárhoztatottságban jelöli meg. Erre a cím nélküli, kezdő szavai nyomán [ Fergeteg dúl… ], 1821-ből származó verset hozom első példának. A környezetrajz előkészítésül szolgál, hogy a „világ” és az ötödik verssorban feltűnő alak összefüggését viszonyrendszerbe helyezze. S míg a dúló fergeteg az egész világon tombol, a „vak düh” elől egyetlen élő sem térhet ki, így rejtekükbe bújnak, addig „egy halandó” nem engedelmeskedik e fergetegnek, mert belsejében hasonló viharok dúlnak, „Agg [= talán aggodalommal teljes] szívében forr dühödve kínja” . Így nem ellentét keletkezik, hanem megfelelés, hasonlóság a tomboló fergeteg s az egy halandó között, az egy halandó a maga fergetegét éli át, meg, „nyugta nincs a tágas ég alatt” . A fergeteg nem ismer határt, hegy, erdő, völgy nem állhatja útját, hasonlóképpen az egy halandót nem rémíti a külső világ, a tágas ég alatt jár, „Hegyről, völgybe téved” . A tizennégy soros vers (mely rímtelenségével, a sorok váltakozó szótagszámával jelzi, hogy nem szonett!) 15 utolsó harmadában ér a csúcspontra a sietősen elő adott eseménysor: „Álmai képét űzi, s hah ki merje / hogy csak álmot űz, azt mondani…” Enigmatikusnak, kifejtetlennek tarthatnók, ha nem éppen a világban létből kitaszított személyiségről volna szó; aki önmagát taszította ki a világból azáltal, hogy álomképet kerget. Ez majd teljesen megváltozott/átértékelt formában a Csongor és Tünde nyitányában visszaköszön (Csongor egy álomképet hajszol a világot bejárván, és a kezdőpontra érve érzi kiüresedettnek életét), csakhogy amennyiben első megfogalmazás és kiteljesülés közötti viszonyt feltételezünk a két szöveg között, korántsem a kezdetlegesség és művészi teljesség összefüggését állapíthatjuk meg, inkább egy általánosabb létállapot (az örökös vándorlásra ítéltség) meg az ideál (és idea) után törekvő vágyakozás különbözéseit. Az első esetben egy véget nem érhető, önmagában, önmagával vívott küzdelem tanújává avat a vers, a Csongor és Tündé ben viszont a dráma olyan kezdőpontja, amely újrakezdő ponttá lesz, a létezés fölvetette kérdésekre adandó feleletlehetőségek között bolyongtatja a mű a kereső ifjút. S míg Csongor hosszú tévedések/tévesztések után célba ér, a [ Fergeteg dúl …] egy halandója csak a „téved”- ésben közös Csongorral, „Hegyről, völgybe téved”, másképpen mondva, minden útja tévesnek/tévedésnek bizonyul, hiszen sehol „nem hűl tüze” ; ahogy kezdő-, úgy nyugvópont sincs jelölve. A zárómondatot kettőspont előzi meg, mely az idézett közlés értelmezéséül szolgálhat: „tárgyát önmagában kergeti” . Súlyos, megfellebbezhetetlen befejezés, véglegesült állapot, sem folytatás, sem módosulás nem lehetséges. Egyben ritka rádöbben(t)és: az egy halandó önmagában vándorol, talán gondolataiban, talán a létezés bizonyságaként átélt álomban; talán képzelete vezérli, talán (kimondatlanul maradt) meghasonlottsága, mely elválasztja a hasonlóképpen fergeteges külvilágtól, mely iránt érzéketlen marad. Hiszen önmagába fordultsága kizárólag „szívében” forró dühét érzi valósnak, mely álomképei űzése nyomán keletkezett. Ezért járja be újra meg újra önmagát, hogy föllelje „tárgyát”, melyet egyedül létezőnek gondol el, ezért ered minduntalan utána, „kergeti”, mintha feltűnne, előle, utána menekülne. Mintha megkettőződésében létezne; van az „egy halandó” , aki járja a fergeteg világát, 15 Azért szükséges erre figyelmeztetni, mert Vörösmarty pályakezdőként több szonettet írt. Az 1. sz. jegyzetben i. m., 504–505. alapján feltételezhetjük, hogy Kazinczy Ferenc és Szemere Pál szonettjeit olvasta az ifjú poéta.
