Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Fried István: Egy ifjú romantikus tévelygései (A gyötrődő és a többiek)
103 aztán vannak az álomképek, amelyeket létezőnek, elérhetőnek, megragadhatónak hisz. Világjárása lesz így látszattá, hiszen önmagába zártan kergeti azt, ami csak belül létezik, a maga feltevése szerint. Ez a megosztottság akár újszerűnek (és korszerűnek) mondható, ilyen erővel e vers előtt még nem szólalt meg a világtól különváló személyiség (a magyar irodalomban). Hasonló kezdeményező költőiség tárható föl az 1822-re keltezett A csalogányhoz olvasásakor. Méghozzá kettős kapcsolódási rendszerbe tartozó költőiséget feltételezve. Az egyik természetszerűleg az említett esztendők Vörösmarty-lírájának motívumkészletére vonatkoztatható, a másik (ezzel szembesítve) a kortárs európai irodalmak emblematikájára figyelve, mindenekelőtt Keats Ode to a Nightingale (Óda egy csalogányhoz) gondolatvilágát megidézve, valamint a német romantika dalköltészetének heinei fordulatára hivatkozva, 16 amelynek során a csalogány (ezúttal) motívuma kevéssé elhanyagolható jelentőséghez jut. A Vörösmarty-vers a maga különállását a versformával jelzi: a kritikai kiadásban különféle időmértékes versek ölelik körül; A csalogányhoz ellenben rímtelen, jambikus, két négysoros strófát egy harmadik, záró, ötsoros követ. Egy külső szemlélő szájából hangzik el a csalogányhoz intézett felszólítás, amely így nem éri el a térben bolyongó „ völgyek ifjá ”-t. Mintha egy helyzetében megingott szereplő lépne a történetbe. A helyzet cselekmény hiányában is lassan történetté alakul: a csalogány dalának kellene vigaszt hoznia a völgy ifjának elszenvedett (szerelmi) veszteségéért. A zárószakasz szólaltatja meg a Keats-verssel rokonítható jelképiséget, a völgy ifjának halandó volta és a csalogány-dal halhatatlansága újra meg újra létesülő léthelyzet, amely a költészet 17 és hallgatója, a költőiség és az általa remélt meg-/elnyugvás ellentétében mutatja föl azt az „alap”-élményt, amelyhez egy új költői szótár szükséges, hogy verssé váljon. A csalogánynak nem a mitológiából ismert átváltozástörténete lesz lényegessé, hanem az a romantikában rögzült képzet, amely egyszerre jelöli a költészet hatalmát és (Vörösmartynál) e költészet esendő voltát, nevezetesen azt, hogy a „völgyek ifja” csupán „ riadva ” jár a „zengő berek” körül, hiába a „búszenderítő nyájas ének” , a „hathatós dal” , a „gyötrő baj”-on nem képes úrrá lenni. Ez eltéríti a vers olvasóját Keats ódájától, amely irodalmi-mitikus távlatba helyezi a csalogánydal és hallgatója együttlétét; miközben a Vörösmarty-vers sem tagadja az „édes éneklő” világot és létezést átható, változatos hangokon zengő énekének teremtő erejét, a „búszenderítő” jelzővel a dal varázshatalma válhatna érzékelhetővé. A Vörösmarty-vers megosztja azonban sorait az éneklő és hallgatója között, a párhuzam egyben ellentét, a beszélő csalogányhoz intézett felszólítása magában foglalja a hallgató vesztes helyzetének jelölését, a jelzők többsége (epedő, csüggedő, gyötrő) a hallgatót illeti, létének eleve veszendő volta, a csalogánydalon inneni vagy túli pozicionáltsága előrevetíti a kifejletet. A veszteség, a veszés érzelme, gyötrő baja, csüggedő szíve tanúsítja, a csalogány dala hiába édes, búszenderítő, hathatós, elzeng a hallgató érzékei mellett, de legalábbis nem képes az ifjút kimozdítani sorsából. Már csak azért sem, mivel a völgy ifja szinte a halálra rendeltetett. Az 1821-ből való A völgyi lakos már „előlegezte” azt, ami A csalogányhoz című verset részint az irodalomköziséggel jellemezhetővé, részint a költészet és hallgatója viszonyát „egyirányúvá” tette. A völgyi lakos előbb a 16 Heinrich Heinének az 1820-as évek elején írt dalaiban csendül föl többször a csalogánydal. Előbb a vágyódó sóhajaiból lesz a csalogányok kara, majd a beteggé lett ifjú hallja álmában a csalogányt. 17 Szimbólumtár . Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából, szerk. Pál József Újvári Edit. Budapest: Balassi, 1997, 91–92.
