Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Fried István: Egy ifjú romantikus tévelygései (A gyötrődő és a többiek)
101 körülmények között él” gondolható ide. 9 Mindenesetre Vörösmartynak egy jellegzetes zsengében sikerül egy oly szerkezetet beiktatni, amely tömörítve állítja elénk kezdő korszakának jellegzetes alakját. Nem kevésbé keltheti föl az érdeklődést egy 1818-ra keltezett versnek ugyancsak kiemelt jelzős szerkezete: haladékony üdő . 10 Természetesen legott a Zalán futása „végleges”-re alakított „hű a haladékony időhöz” kifejezése ötlik föl. A cím nélküli, a kritikai kiadásban kezdősorával megnevezett vers személyes üzenete nagy jövőjű szavához hasonló az ezt megelőző, ugyanannak az iskolatársnak szóló hexameterekből a feledékeny homály : 11 mindkét esetben arra (is) gyanakodhatnánk, hogy a verselésben kezdő poéta keresi azokat a szóalakokat, amelyek megkönnyítik az időmértékben verselést, de arra is, hogy a kevéssé a köztudatba átment (noha a feledékeny re már Sylvesternél ismerünk előfordulást, a haladékonyt azonban nem szótározza történeti-etimológiai szótárunk) alakokkal a rendkívüliség megfelelését veszi célba; a haladékony esetében a gyorsan elfutó, a sebesen elhagyó (a haladékhoz nincs köze), a stagnálást nem tűrő jelentése merül föl. Ezt igazolja egy ebbe a tárgykörbe tartozó versrészlet: „s Jegyzed az elmúltak tükrében előbbi ügyednek / Szánatlan bajait, s a haladékony időt” . Így elképzelhető olyan előfeltevés, mely szerint még a diák-poéta verseiben is fel-felbukkan a szokatlanra törekvés, legalább verssorokat, jelzős szerkezeteket tekintve az akár meghökkentőnek minősíthető fordulat. 12 Ez a törekvés erősödik föl az évek folyamán, az olvasmányok átírásának meg az érettségnek felsőbb fokára lépő személyiség nyelvi fantáziájának erősbödésekor; mikor is szembetalálkozhatott azzal a dilemmával, hogy a különféle versalakok révén színre állított különös személyiség beszédmódja miként tehető hitelesebbé, meggyőzőbbé, netán poétikailag radikálisabbá. A leginkább 1820-tól (huszadik esztendejébe lépett költőnk) számítható ezeknek az önállósuló, a legkevésbé sem iskolai, sem az érzékeny szabványba illő alakok jelentkezése, egy jól körülírt lelkiállapotot képviselő figura beszédének (re)konstruálása. Minthogy a címben jelölődik, hogy ki beszél ( A bujdosó , A gyötrődő , Az életgyűlölőnek kettős panasza , A völgyi lakos , A bujdosó gyilkos , A bús vándor , Az elhagyott , ismételten egy másik A gyöt- rődő , A tűnődő , A hitetlen , A bűnös sírverse ), 13 ez felszabadítja a költőt, az egyes szám első személyű szólást átadhatja egy kifejezetten erre az alkalomra (fel)támasztott figurának, akinek szabad megszólalását csak nyelve határolhatja be. Abban az esetben, ha más megoldás lehetősége adódik, olyan helyzet konstruálódik, melyben a megszólaló mást is bevon beszédébe, a valakihez szólás címzettje nem az általánosságba cseng ki, hanem olyan térbe, a költészetbe vonja a megszólalást ( Alku a természettel , A csalogányhoz, Helvilához , eredeti címen Komhalához , mely név az Osszián-énekeket idézi meg.) 14 9 A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára , főszerk. Benkő Lóránd, Budapest: Akadémiai, 1976, III, 485. 10 A „haladékony” költői ereje abból is származhat, hogy többféleképpen értelmezhető, így különféle értelmi tartományokra nyit. 11 A 9. sz. jegyzetben i. m., 1967, I, 872. 12 Egy 1818-as (enigmatikus) töredéket idézek: „Borzadva jártam harmatos útamon / Az éj borongó karmaiban / Világgal úszott a szelíd hold / A ragyogó sorokon keresztül.” 13 Tóth Dezső „romantikus alakok”-ról beszél, akik „ugyan korántsem a zsánerkép tárgyias realitásával, hanem a drámai monológ önjellemző eszközei”-vel vannak megjelenítve: i. m., 26. Számomra nem teljesen világos, mi köze lehet egy romantikus alaknak a zsánerképhez. A drámai monológ szolgálhatja az önjellemzést (akár a lírai megszólalások jelentékenyebb hányada), de nem minden esetben. Az életgyűlölőnek kettős panasza vitathatatlanul drámai monológ, melyből önjellemzés is kiolvasható. 14 Az 1. sz. jegyzetben i. m., 643–644.
