Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Fried István: Egy ifjú romantikus tévelygései (A gyötrődő és a többiek)
100 a versekre, bár a versekből eligazító nyom kevéssé látszik vezetni az életrajz irányába. Az elfogadható, hogy vannak vissza-visszatérő motívumok, amelyek eléggé általánosak ahhoz, hogy azokból világképi következtetések levonására mód nyíljon. De nemigen többre; persze azzal a kiegészítéssel vagy megszorítással, mintha egy „magánmitológia” körvonalazódna, messze nem meglepő allegóriákkal vagy mitologémákkal. A távolságnak-távolításnak, a kitaszítottságnak és elérhetetlenségnek jelződéseibe ütközünk, a nyugtalanság űzi a beszélőt mind messzebbre a vágyott-elképzelt vidékről, s a tájban dúló viharok sem mások olykor, mint a belül érzettek. Talán megkockáztatható, hogy ezeknek az éveknek szerelmi költészete is ebből az egyetemessé lett rossz érzésből eredeztethető, nem kételkedve a feltételezett Etelka-szerelem keltette hangulat költészetté válásában. Mégsem gondolnám, hogy kizárólag innen volna elgondolható a gyötrődő, a bujdosó, az életgyűlölő, az elhagyott, a bús vándor révén (akik éppen nem feltétlenül csak egy reménytelen szerelem kárvallottjai) a vigasztalanság, a lélekszakasztó fájdalom, a gyász képzetek személyiséget fenyegető, a pusztulás felé taszító ereje. Úgy gondolom, célszerűbb volna, és talán e korai versekhez is közelebb juthatnánk, ha azt a verscsoportot vizsgáljuk meg kissé alaposabban, amelyben részint készülődik az a romantikus világlátás, amely teljes vértezetében Vörösmarty verses epikájában jelenik meg, részint a saját jogán szerveződik meg az a költészet, amelyre még az 1830-as Vörösmarty-versek felől is sok tanulsággal vissza lehetett tekinteni. Félreértés ne essék: nem gondolom, hogy az alább szóba hozandó néhány versnek csupán előkészítő funkciót tulajdoníthatnánk, jóllehet kezdeményezőit bizonnyal. Ugyanakkor a néha nem teljesen kibontott motívumok betölthetik invariáns szerepüket, mintegy első lehetőségként tarthatók számon, amelyek változatai egy későbbi rájátszással lesznek nyilvánvalók; amelyek részleges megvalósulásai egy nyelvileg-poétikailag jóval magabiztosabb, kiérleltebb költőivilág-elgondolásnak. Hozzátenném, érdemes talán szélesebb kontextusban áttekinteni az időszak verseit, jóllehet inkább feltételezésre telik, mint genetikus kapcsolatok igazolására. Erről csak annyit: mily tetszetős volna egy byroni („törvényenkívüli”) hőst feltételezni a Vörösmarty-poézis űzött (és ritkább esetben üldözött) alakjaiban. A korszakból származó egyetlen Byron-fordítás azonban nagy valószínűséggel németből készült 8 (semmiféle bizonyíték nincs, hogy Vörösmarty ekkor már, akár alapfokon, angolul tudott volna), ennél azonban több megfontolást érdemel, hogy majd csak eposzaiban bukkanunk valóban olyan, akár byroni, figurákra (például az önmagával meghasonlott renegátra), aki immár kevéssé vitathatóan része az angol költő európai „utóéleté”-nek. Ez azonban nem akadályozhat meg abban, hogy bizonyos vonatkozásban távoli rokonulási igyekezetről szóljunk, hiszen a Vörösmarty-versek alakjai is kilépnek az elfogadottságból, a megállapodottságból, egyedüllétük végzetes sorsra kárhoztatja őket, amely elől nincsen mód kitérni, és csak a természet borúval teli földerengésével szemléltetik a véget nem érő futást, mely cél nélkülinek tűnik. Ez a vándorlásban-lét, amely nem száműzöttség, hanem valahonnan kiűzöttség, keresi a megnyilatkozás nyelvi alakzatát, néhány sort vagy egyes szakaszokat illetőleg sokat ígérően, egészben azonban (általában) problematikusan. Hogy mindez mennyire vonható be Byron vonzáskörébe, vitára adhat alkalmat; a kérdés fölvetése azonban semmiképpen nem nevezhető teljesen fölöslegesnek. Az 1817/18-as versekből kiemelt jelzős szerkezetben, sanyargó vándor , a régi magyar nyelvből származó sanyarog rémlik föl, Verseghy Ferencnél sanyarg alak is előfordul, a jelentések közül a már 1558-ban ekképpen értett „nélkülözve, nehéz 8 Horváth: i. m., 140., az 1. sz. jegyzetben i. m., 682.
