Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Fried István: Egy ifjú romantikus tévelygései (A gyötrődő és a többiek)
99 érdemben esett szó, hogy Kazinczy Ferenc Osszián-tolmácsolásainak tanulmányozása (ld. alább) figyelemre méltó módon dokumentálható a korai Vörösmarty-líra néhány új tájékozódású darabjában. Hogy esetleg távolabbi analógiák is föltárhatók lennének, erre a kutatás adatok hiányában már nem tért ki; és az sem igen merül föl: az 1821 és 1825/26 között írt versek értelmezése lehetséges volna-e, ha megkerüljük, hogy mindenáron az életrajzból vezessük le. Talán érdemes kísérletezni avval, hogy máshonnan szemléljük a tematikát, meg azt, mennyire sikerül az ifjú költőnek olyan nyelven megszólalnia, amely a különállás, az egyénítés „poétiká”-ja vagy annak akarása jegyében áll. Másképpen fogalmazva: az iskolai feladatköltészetből éppen kilépő, az antik minták közt válogató, 6 valamint az elődök verskészletéből egyre kevésbé merítő költőnek azáltal, hogy a hangsúlyozottan magános, még inkább az ellenségesnek érzett sors által üldözött, ennek következtében a végletek között hánykódó személyiség kétségeit, elveszettségét igyekszik körül-/körbe-írni, sikerül-e közeledni olyan tónushoz, előadásmódhoz, alakzathoz, amely a romantikus költőfigura körvonalazódását sejteti – ha olykor megbicsakló előadással, kevéssé differenciált szókinccsel, bizonytalanul; mégis: szemben az előző (költői) korszak érzékeny magatartásformájával. Már csak azáltal, hogy elveszettségének tudatával (is) kitörni készül a megszokott keretek közül, kilép az időnként elidegenedetté váló természetbe. Inkább az önmegértés fájdalmas hiányától vezettetve, mint a közösségre lelés reménytelenségétől. 7 Gyorsan hozzátéve, hogy a jelzett fél évtized versei közül jó néhány éppen nem a meg nem értett szerelmes panasza, aki az elérhetetlennek tetsző leány közömbösségétől vagy gőgjétől szenved. Ennek a szenvedésnek nem mindig jelölődik meghatározható indoka, ellenben az önkínzásban, szenvedésben elmerülés minden esetben kiárad a világba, olyan „magánügy”, mely annak eredményeképpen, hogy megfogalmazódik, kimondatik, megszűnik a panaszló, a szenvedő „magánügy”-e lenni. Ilyen módon a személyesség, a kirajzolódó önkép fokozott mértékben kerül az előtérbe. A személyiségnek mintegy megkülönböztető tulajdonsága összpontosul ebben a szenvedésre ítéltségben; abban ugyanis, hogy szenvedésre különösen fogékony figuráról van szó. Aki ebben a determináltságban talál rá arra a „táj”-ra, mely vagy kontrasztként szolgál, vagy éppen ellenkezőleg: a szenvedés fokozódásának adekvát helyévé minősül. Nemcsak ezeknek az éveknek szerelmi költészetére borulnak a gyötrődés, a kielégületlen, kiél(het)etlen szenvedély árnyai, mintha a panasz korérzéssé válna, egy tágabb környezetből kiválni kényszerült személyiség állna szemben világával, a világgal. Mielőtt néhány vers bemutatására térnék, még néhány megjegyzés ideírását érzem szükségesnek. Nem vitatom, hogy az a helyzet, amelybe Vörösmarty került a Perczel család nevelőjeként, ne hatott volna magatartására, személyiségfejlődésére, és ennek néhány (alkalmi) versben közvetlen lenyomata ne volna dokumentálható. Az ún. Etelka-szerelem azonban a kutatásban általában és minden mást kizárva rá olvasódik 6 Külön megjegyzendő, hogy Horatius jól ismert carmenjeinek átköltése mellett Ovidius Fastijá ra és Metamorphosesé re is kiterjed az ifjú költő figyelme. Ez utóbbi XI. énekéből ültetett át egy részletet. Tanulságos a két változat néhány sorának szembesítése: „ A Barlangja előtt már nyílt bimbajival ékes / Mákból és zöldellő füvekből éjj szedi a kéjt, / A mellyet földön elhint… ”— „A Barlangja előtt már nyílt bimbóival ékes / Mák terem, és fűvek, honnan szedi éjtszaka álmát/ s Hinti homályba borúlt Földön…” 7 Szerb Antal megállapításán érdemes el-eltöprengenünk: „ Tulajdonképpen Vörösmarty az első, aki fenntartás nélkül önmagát énekli. Őnála ez a verbális funkció, a belső kényszer a mondáson, ami a költőt költővé teszi, egybeesik a vallomás kényszerével, mint a modern lírikusoknál, azt a kifejezési formát érzi költői kifejezésnek, melyben már az önmaga lelkiségéből szakad ki valami a szavakkal.” Vörösmarty-tanulmányok. Minerva 9 (1930), különlenyomat, 8.
