Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál
17 – Hadd emlékeztessem rá, hogy Emília asszonyt nemcsak mint nagyszülőt, hanem úgy is, mint a kis Szofi gyámját, többszörös felelősség terheli. Leírhatatlanul szomorú és tragikus, ha valaki kicsi korában elveszíti a szüleit. Szofi számára legalább az a vigasz megmaradhatott, hogy tekintélyes vagyont örököl. Érthető, ha Emília asszony alapból óvatos, és mindenkire gyanakodik. – Az lehet, hogy érthető, bizonyos mértékig, de úgy érzem, túlzásokba esik! Néha azt hiszem, úgy kezel, mintha legalábbis gonosztevő lennék! Nem vagyok hozományvadász! Nekem nem kell Szofi vagyona, Emília őnagysága megtarthatja a pénzt! Ha módomban állna, már holnap világgá szöknék vele! – Ennél nagyobb szamárságot el sem követhetne. Két nap alatt a nyomukra bukkannának, s magát, signore, vasra verve hoznák haza, mint egy kiskorú megrontóját. – Akkor segítsen! Szóljon pár szót az érdekemben Emília asszonynak! – Most mondta, hogy nem tudok magáról semmit. Milyen alapon tenném? – Meggyőződésem, hogy jó emberismerő, Fábián úr. – Véleménye hízelgő. De túl nagy felelősséget pakol a vállamra. A fiatalember egy darabig méregette, aztán a fejébe nyomta a szalmakalapját, bólintott, és magára hagyta. – Mindent hallott? – kérdezte, amikor egyedül maradtak Amáliával. – Hallottam ám. A hajóút nem tartott tovább fél óránál. Abbázia kikötője jóval nagyobb és szebb volt, mint Fiuméé. A hosszú, pálmafákkal szegélyezett sétakorzó, a Lungomare, ahol nemrég, ezt Marcell az újságban olvasta, maga Ferenc József is végigsétált, a pompás szállodák homlokzatai, melyek már messziről feltűntek, s úgy ragyogtak a napfényben, akár a drágakövek, egy egészen más világról és életmódról árulkodtak, mint amit Fiume szűk kikötője, szerény utcái és panziói nyújtottak. Miután kiszálltak, kerestek egy nyitott konflist, és bemondták a címet. A kocsi egy darabon követte a sétányt, majd az út elkanyarodott, és egy keskeny utcában folytatódott. Aztán az utca kitágult, és ők kiértek egy kerek, kövezett térre, melynek a közepén szökőkút csobogott. A tér túloldalán kocsijuk behajtott egy enyhén emelkedő utcába. Az utca idővel kikanyargott a városból, s pár perc múlva maguk alatt látták a kikötőt, a piros tetős házakat. Egyre-másra hagyták el a domb oldalában álló villákat, melyek olyan csendeseknek és elhagyatottaknak tűntek, mintha senki sem lakta volna őket. Pedig éltek bennünk emberek, a rácsos kerítések mögött az udvarok, a kicsi parkok és virágágyások gondozottak voltak. Némelyikben még kisebb szökőkút is működött, csobogó, csak éppen embert nem láttak egy szálat sem. A néhány hetes itt-tartózkodásuk alatt volt idejük kiismerni a helyi, mediterrán életszokásokat: tizenegy és délután három óra között, aki csak tehette, behúzódott a hűvösbe. Végül megálltak egy dús kerttel és fákkal övezett villa kapuja előtt. Miután leszálltak, Amália egyenesen a kapuhoz sietett, Marcell pedig kifizette a kocsist, és megkérte, várja meg őket. Mire odaért Amália mellé, az már meg is húzta a csengőt. Kicsi napernyőjét összecsukta, és úgy bökött vele előre, a ház irányába, mint egy párbajtőrrel. – Gyönyörű az a veranda, igaz?
