Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Virág Zoltán: A béklyók szorítása és lerázása: belefeledkezés és átlényegítés (Torma Éva művészetéről)
77 Virág Zoltán A béklyók szorítása és lerázása: belefeledkezés és átlényegítés Torma Éva művészetéről A bennünket körülölelő környezeti kulisszák változásaira és a társadalmi vázrendszer külső-belső szerkezetmozdulásaira a nyilvánosság horizontját, a szorosabb egymás közti érintkezéseket befolyásoló hatásmechanizmusokra vonatkozó kérdésfeltevések válaszkísérletek és ellenreakciók az 1990-es évek elején kerültek Torma Éva gondolkodásmódjának középpontjába. A kritikus önszemlélet élénkítette alkotói észjárásával az identitás egyértelműsíthetőségéhez hozzáveendő tartalmak nyomába szegődött, ekképpen jutván el a személyes sorskutatás feszítő kérdéseihez: mennyiben lennénk a saját történeteink kreatúrái, s a fikcióval szemben képesek vagyunk-e szabadon magunkénak tekinteni impresszióinkat, megszűrni a többiek valóságképzeteitől merőben eltérő benyomásainkat. A Képzőművészeti Főiskola festő szakán a mentalitását és a képességeit elismerő mestere, Klimó Károly orientálta az ötletkibontás széles spektrumai felé, egyenrangú partnerként pártfogolva és töretlenül támogatva őt. Másik tekintélyes példaképe, Maurer Dóra emberi tartásából, szakmai hozzáértéséből és hasznos útmutatásaiból merítve kikristályosodott, hogy a nyitott kapukat döngetés epigonizmusát nem neki találták ki, a másokat kopírozás művész-klóni szerepét nem rá szabták-méretezték. A magyarországi és külföldi képzőművészeti ösztöndíjakkal (pl. Deutsche Telekom, Sokrates/Erasmus, Derkovits Gyula, bauMax-x, Római Magyar Akadémia) jutalmazott, 1991 óta a hazai, a romániai, a szlovéniai, az ausztriai, a németországi, az olaszországi csoportos bemutatkozásokon egyaránt otthonos művész festményei, vegyes technikájú művei, kisgrafikái, kollázsai, plasztikái, térinstallációi, fotográfiái és videomunkái 1996-tól kaptak helyet rangos egyéni kiállításokon. Kezdetben a geometrikus hűvösség és az absztrakt sugallatok kifejezésteli vadsága foglalkoztatta, folthagyó felületkezelése főként az okkeres, a kéklő, a bíborvörös tónusokat kedvezményezte. Az emberi szív lüktető izomkötegeit, körkörös és hosszanti barázdáit felnagyító figuralizmusa – valószínűleg a festészeti hagyományok kimerülésének tételezése okán – a hevesebb gesztusokat, sebes ecsetmozgásokat lefékező, álcázó, láthatatlanná tevő közegkialakításokba váltott át fokozatosan. A szín törései, a szín derítései, a pacákból, flekkekből kinövesztett árnyalati közvetlenség a monokróm egyöntetűség, a látványi összhangot meg nem törő hangulatteremtés szorgalmazásához vitték közelebb és közelebb. Az általa preparált fogadó felületek gyakran gyűröttek, mintha felpuffasztott redőkből, bélések egymásra hajtogatásaiból állnának. Rácsozataik és sávos csíkozásaik, spirális tekeredésű mintázódásaik, rekeszes bontásaik expresszív szabályozottságot mutatnak. Némelykor zománcosan fénylenek, ragacsosan csillognak, egyik-másik viszont éppen a mattságával, a szárazságával tűnik ki. Kiemelkedő az 1998-as, vegyes technikájú Megfogalmazási kísérlet ,
