Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Tóth Erzsébet: Én lettem volna (Részlet egy önéletrajzból, 4. rész)
71 nincs kedved hazamenni. Egy utolsó próbakör még kinek árthat? Bérleted van, erről a járatról téged senki le nem szállíthat, bérleted van a repülésre, a városra, bérleted van a szerelemre. A vers ősidejében persze nem beszéltünk meg semmit. A randevúra csak én készültem. Aztán előbb-utóbb leszálltam a villamosról, és elindultam fölfelé a K. K. utcán. Szerencsére csak egyszer futottam össze vele, sietett, aztán a taxira várva beszélgettünk egy kicsit. De az is elég volt, hogy rájöjjek, milyen mélyen érinti még mindig az „ügyünk”, mert szinte rám támadt: „Látja, most is nevet! Ne nevessen! Soha többé ne nevessen így!” Pedig nyilván csak zavaromban nevettem, nem őt nevettem ki. Szabályosan elment az eszem, ez lenne pontos akkori lelkiállapotomra. Minden szabadidőmben ültem fel a villamosra, és sokszor kétszer-háromszor is körbementem a városon, egyre kevésbé volt merszem leszállni. Totális őrületben éltem. Egy 1975. szeptember kilencedikén írt levele nagyon is erre enged következtetni. Kedves Erzsébet, a maga fájdalmas elevenségéhez képest én szelíd halott vagyok. Tompa és idétlen. Ha részese lettem volna – akárha áldozata is – annak a viszonynak, amelynek most csupán falon mozgó árnyképe vagyok, én is izzanék, beszélnék, dühönge- nék, jajgatnék, tövises lennék s ki tudja még, milyen. De így mindig a szám elé gördül egy szikla. Vigasztaló se vagyok, lázító se, igaz, gyűlöletre méltó se. Sőt, még beszédes se. Félek a magának mondható mondatoktól, mert amit én északinak érzek, az talán déli mondatként jut el magához és fordítva. Ahol én nem lehetek jelen testestül-lelkestül, ott én képtelen vagyok színészkedéssel vagy bármi mással elfogadtatni a jelenlétemet. Ezt a levelet sem akartam megírni. Nem azért, mert hajszálnyi rosszat érzek, gondo- lok Erzsébetről, hanem mert a kezdeti rokonszenvnél én nem jutottam tovább, viszont a maga képzelete engem igen-igen messzire elhagyott. Az eszemmel mindent értek, de az ész ebben a helyzetben kicsinyes és alkalmatlan. Egyéb képességeim pedig – ha vannak – másfelé vonszolnak, löknek. Most már a verseivel is megbénultam. Szeretem és olvasom őket, de az első megsértődés és a levélbeli figyelmeztetés után, hogy eszembe ne jusson szerkesztőségben próbálkozni velük, le kell mondanom a személyes közvetítésről. Hiába oldoz föl most, holnap ugyanígy kárhoztathat. Mindez nem érdekelne, ha csak a verseiről tudnék. De hát szerencsére az élete és a versei sokkal szétválaszthatatlanabbak mint sokaknál. S mivel itt-ott a verseibe feltétlenül be kéne avatkozni, a részemről ez azzal járna, hogy az életébe is beleavatkozom. És ez az, amihez nincs jogom. Nagy Gáspár révén Kormos István bizonyára szívesen elolvasná őket, és tanácsot is adna. Erzsébet, nehezen viselem el, hogy épp magával kell ilyen lehetetlenül viselkednem, hiszen a kettőnk személyén túli gondokban, gondolatokban tökéletesen megegyezünk.
