Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Tóth Erzsébet: Én lettem volna (Részlet egy önéletrajzból, 4. rész)
72 A körből kilépve lenne is mondanivalónk egymásnak bőven. De erre az időre még vár- nunk kell. Üdvözli: Csoóri Sándor Még csak két éve ismertem akkor, mégis, mennyi mindent történt. Lángolás, remény, reménytelenség. Minden dühömet, tehetetlenségemet rázúdítottam nyilván, ha ilyen levelet írt. Keresek egy kevésbé hervasztó levelet akkoriból, mert így, jó pár évtized múltán is fáj olvasni az ilyen leveleit. A tegnap esti Oriana Fallaci-filmből jegyeztem meg: „Ezt a társadalmat férfiak építették férfiaknak. Ezért jó nőnek lenni. Nagyon nagy kihívás nőként létezni egy ilyen társadalomban.” Fallaci a meg nem született gyermeke neméről gondolkodik ekkor, és még van esély arra, hogy megszületik. Mi már tudjuk, hogy soha nem született meg, de Oriana millió és millió nőnek adott erőt a nőként való létezés terheinek elviseléséhez. Nekem legkedvesebb könyvem tőle a Ha meghal a nap , de akkor is. Ő egy fantasztikus példa a nőknek. És idekívánkozik egy tegnap kapott levél, amit egy férfi pályatársamtól kaptam, a regényből eddig megjelent részleteket olvasva írta a következőket: „Drága Erzsi, újraolvastam a Mézeskalácsot, s most az Én lettem volnát. Rokon vagy! Hányadszor érzem ezt, nem tudom. Köszönöm, hogy vagy! Ha más évtizedekben születünk, könnyen egy pár is lehettünk volna, de így jó, ami van: ebben az időtlenségben, szeretném, hogy sokáig élj még! Sok jó költő teljesen visszaesik, dilettánssá lesz, ha prózázik, te nem, tehát abszolút erősíti az életművet, s nagyon is szükséges bemenni a díszek és a metaforák mögé, mert reményt adhatsz, minél nagyobb példányszámban jönnek a visszaemlékezések, annál több embernek. Én másod- és harmadközölném is, meg kötetbe is kell kerülnie. Külön fontos beszélni erről az ocsmány férfi »kultúráról«. Ez is egy tabu. Ez a nőkre is jellemző kötelező nőgyűlölet. Ami persze összekapcsolódik a tehetséggyűlölettel, fiatalgyűlölettel, tehát az általános, alapnak tekinthető irigységgel. Ebbe a közegbe belépni, még fiúként (1995 kb.) is döbbenetes volt, egy kulturális sokk. Ennyi csúnya, agresszív, mocskos szájú és szándékú férfi a világon nincsen, mint az irodalomban, gondoltam én akkor, nem csoda, ha (kb. 2000-től) feministának érzem magamat. Ez egy fociklub, szivarklub, ahogy tetszik, egy zárt, szeretet nélküli, sznob szekta, s a valódi törés kurvára nem a népi-urbánus, sokkal inkább a primitív kontra finom, romlottság kontra romantika. Ezek mindenkit levadásznak, meggyaláznak, megtörnek, pályán kívülre szorítanak, ill. egyformává tesznek, vagy ha már Csoóri, hát asszimilálnak. Szóval alig találkoztam olyan kollégával, akin ne éreztem volna, hogy nemi erőszakról fantáziálna, s ez teljesen szalonképesnek van beállítva. Konfrontálódtam is eleget emiatt is. Persze van javulás, a »rendszerváltás«, aztán meg a »21. század« hozott vmi előrelépést, neked szörnyű lehetett fiatalként, ezért is szeretném továbbra is, ha belekóstolnál vhogy a tehetséggondozásba/oktatásba, szükség lenne rád, megmenthetnél számtalan tiszta kamaszt, fiatalt. S neked is kijutott a Mérgező szülőkből (logikus s érthető, hogy nem lett gyereked), s mégis itt vagy, s még mindig tudsz beszélni, tanúskodni, hogy fel lehet épülni, a legbetegebb családokból, rendszerekből
