Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Kovács Lajos: Ha az Istent megtaláljuk…; Első borom; Eladhatatlanul; Központ(oz)atlan; Versek pinceajtókra-ablakra (versek); Átizzadt nagymama-ingek; Egymesében három
64 Sokkal inkább dallamos énekeket, énekes dallamokat hallott! Kicsit talán hasonlítottak, nagyon egyáltalán nem emlékeztettek az ő régi altatócskáira, mondókáira, ringatóira. Felrázóbbak voltak azok az altatóknál, lüktetőbbek a mondókaritmusoknál, harsányabbak az álombaringatóknál . Nem is hallatszottak volna el soha az ő ablakáig, ha nem olyan élesen kiáltóak, nem olyan kereplően dübörgőek, dobbanva döngőek. Az ő másodszülött fiacskájának hejde megerősödött a tüdeje, mikorra túl a harminc felé járt már öregkirályné halkan ráncos arcával, halovány szarkalábaival a szeme félholdjában! Hajde megizmosodtak a dobokat döngető karjai, hogy idáig hallatszottak még a pörgetései is. Hujde megférfiasodtak a lépései, hogy a kacsalábú vár ablakait megzengessék talpának dobbanásai! Így – túl a harminc felé – öregkirályné csak kiült a nyári estéken az elfüggönyözött ablakába, s a vakuló éjszakában hallgatta, milyen legényesen-férfiasan düb-düb, hajhahó, dumbara dum a Bazsarózsa-domb nagy zenetermében az ő másodszülött, kedves MásikZajos nagyfia! Mindig pontosan felismerte, melyik dömböri domdom az ő dobolása, melyik tillárom tallián az ő messzire rikkantása, távolba zöngése. A mi MásodikZajosunk szorgalmas gyakorlója volt A Nagy Éjszakai Zenének. Két öreg tanítója, a szigorkodó és mesterkedő BölcsekKövei bölcsen elhallgatták ezeken a nyári éjszakákon, hogy hajde hasogatja a tisztességben eldugult füleiket, hejde összezavarja a becsületben elfáradt szívük verését-kalimpálását, óde összerezzenti jól megérdemelt korai szundikálásukat a zenélő bona, bonáló zene, s főleg a zengelézi zümmöge! Tudták persze titokban, hogy titkosan meglebben a Pünkösdirózsa-domb kacsalábon forgó várának elfüggönyözött ablakában az ablak függönye, és onnan a – túl a harminc felé – öregkirályné bizony megismeri, ajde szereti, óde élvezi ezt a királyian újmódi dünnyögésből felharsonázó harsonadünnyögést! Benne van abban minden emlék a múlt elmúlt dallamaiból, amit már csak az anyai szív lüktetése, az öregkirálynéi fül rezzenése képes felismerni. Ha a hétvégeken pogácsaszakajtóval, szájbarepülő sültgalambsülttel meglátogatta édes fiait és a két BölcsekKövét öregkirályné, MásikZajos nagyfiának elég volt egy tekintet, s már tudta, hogy az elfüggönyözött ablak egész héten át csak az ő zengő bongásaiért, bongó zengéseiért lebbent a sűrű éjszakában. MásikZajos a dióspite-illatnál is jobban szerette ezt a visszalebbenést meglátni az éjszakai függönyben, de még jobban az ő édesanyja szeme rebbenésében. Öregkirályné szeme héja csukódott-nyitódott így az ő szívet verő lüktetéseitől, éneklő ritmusaitól, ritmikus énekétől… Egyrejobban NagyKirály öregkirály mostanában talán még kevesebbet forgolódott errefelé. Várakat épített az Őszirózsa-dombon, szirmos-cirmos tetőket kupolázott a falak fölé, annak csudájára járt már a fél világ, de még a világ másik fele is. Hosszú hangú üzenethullámokat küldözgetett utána öregkirályné reggel, délben, este, de sosem érték el hullámverései a mindig foglalt királyi füleket. – Már nagyon itt az Idő! – türelmetlenkedett túl a harminc felé öregkirályné, és maga indult el, hogy megvigye a hírt elfoglalt férjének-urának. Mikor megtalálta negyven felé öregkirályt, megálljt parancsolt a sietésnek, sürgetésnek, lótásfutásnak. – MásikZajos fiunk nagy bajt fog vívni életre-halálra, világ hírére, hírvilág kedvére – toppantott nagyot, mert körülötte még türelmetlenebbül toporogtak-sorakoztak-sürgölődtek a rabló időrablók. – Velük van sok dolgom – vallotta be szuszogva-lihegve-zihálva öregkirály –, velük leszek most már nemsokára NagyKirály öregkirály, nagy harcokat harcolok én ezért a NagyKirályságért, azért nincs nekem időm erre az Időre, hogyan is jutna még Idő ebből a sürgető Időből? – magyarázkodott hadarva-darálva-derelyézve. – Megtelt már az én
