Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Kovács Lajos: Ha az Istent megtaláljuk…; Első borom; Eladhatatlanul; Központ(oz)atlan; Versek pinceajtókra-ablakra (versek); Átizzadt nagymama-ingek; Egymesében három
61 szakmai önérzetről. Tudja, Gizella néni, mondja akkurátusan, valamikor régen még lehetett volna tenni, nem is keveset, a maga ízületeiért. Az ember elolvassa a legújabb szakfolyóiratot, és csak csodálkozik, mennyi régi kúrát szentesít megint a tudományos gyakorlat. Magát például legszívesebben már húsz éve elküldtem volna egy szanatóriumba, ahol naponta hideg és meleg fürdőkbe mártogatták volna, persze nem akármilyen vizekben, de most táncolhatna minden lakodalomban, ebben biztos vagyok. Csak akkor nem ez volt a szakvélemény. Meg betegbiztosításuk sincsen... A bűnbak nagypapa görbedését látom föltűnni a kapuban, buta látomás, nagymama halvány iróniája el is hessenti. Hagyja csak a doktor úr a vigasztalást, volt ilyen baja másoknak is, azokon se segített semmi, én legalább ilyen szép hosszú időt megéltem... És, látja, a hátam se görbült a sok öregasszonyéhoz! Ezen nevetni is tud, kicsúfolja a sok egészséges, orrabukó kortársát. Majd húsz év múlva értem meg, hogy a csontritkulásukon mulat, ami neki nincs. Meg azt is megértem, hogy a változókor kóros izzadásai voltak ezek az ízületinek mondott lucskosságok! Mikor már mi is hadonászunk a magunk vénülő látomásai ellen. Nagyanyánk még majd húsz évig ismételgeti a másnapi reményt, közben elhal mellőle az orvos, még a pap se sokkal éli túl a temetését. A beszédes doktor diagnózisán csak később lesz időm elgondolkodni. Most éhesen sürgetem, szuggerálom a távozását. Nem hallok meg semmit az óvatos barátkozási szándékból. Nagymama szeme az asztalfiók felé vág, idomítva vagyok, bár most adok először borravalót. A szegény kis kék bankóhoz látványosan hozzávörösödök. Szerencse, hogy arrafelé sincs ellenállás. A szék reccsenésével együtt szemérmetlenül megnyikordul bennem az éhség. A szemek játéka még folytatódik, s vele az én kamaszkálváriám. Ki kell kísérnem a vendéget. A kapuban elrémülök, az orvos visszafordul, rettegve várom, hogy mond valami rossz hírt. Csak kezet nyújt és elköszön. Szinte boldog vagyok, hogy egy hét múlva már nem leszek itt. Nagymama befelé fordulva horkol. A csehovi nap drámai unalma beteljesedett.) Egymesében három 1. mese NagyobbPéter három-hétpróbájáról A mostani legutolsó elmesélhető király ahol volt, a három fia is ott volt. Sokat kellett játszaniuk a szavakkal, aztán katonásdizni a kardokkal, próbálkozni a hétpróbákkal. Az iskola nekik sem volt kedvükre, pedig királynevelő otthonban lakhattak. A főigazgató szigorkodott, a tanítómester mesterkedett – úgy a maga módján. Mert tudta azt minden oskolamester, hogy a 30-as, 40-es éveivel elfoglalt, egyáltalán nem öregkirályné titokban gyakran rá-ránéz a szemefényeire, de még az alig öregkirály is oda-odaveti tekintetét néha, mennyit nőnek, okosodnak, erősödnek az ő háromfiai. Számolnak-e már a fele királysággal, olvasnak-e már a boszorkányok tekintetéből, megfutják-e együtt a kört a kacsalábon forgó várral? Vannak-e már a tetteikhez méltó énekmondóik, méltó tetteik az énekmondók számára? Az öregkirály ment is a dolgára hamar, mert úgy látta, hogy ő még nem olyan öreg öregkirály! Vár őrá még várépítés, lovagkirály-szomszéd lóvátevése, tengernyi-tengericsaták megúszása, mire öreg öregkirály lehet majd belőle! Csak növekedjenek, okosodjanak, erősödjenek addig a fiúk! Csak készülődjön bennük az Idő!
