Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Kovács Lajos: Ha az Istent megtaláljuk…; Első borom; Eladhatatlanul; Központ(oz)atlan; Versek pinceajtókra-ablakra (versek); Átizzadt nagymama-ingek; Egymesében három
60 Évekig nem jártam át a határon. Anyámék hozták nagyanyánkról, róluk a híreket. Szürkék és feketék voltak a történetek, mindig ugyanarról a betegségről, aminek mégsem volt soha neve. Babonásan nem mondtunk ki semmit, ami arra utalt volna, hogy ismerjük a kórt, tudjuk, miért nem lehet soha legyőzni. Elfásult közben néhány évtized bennünk. Az eszünkbe sem jutott, hogy mekkora erő viselheti el ennyi ideig az ágyat, nem gyanakodtunk, nem emlegettünk túlzásokat, hipochondriát. A váratlan nagy felkelések és ügyintézések természetes velejárói voltak a romlás folyamatának, az örökösnek mondott fekvéseknek. A csípős, szétizzadt nessusing csalános marásai a szemben kétségtelenné tették a diagnózist: nagymama gyógyíthatatlanul beteg. Hosszú, beláthatatlan végű állapotát mindig a halálra felkészülten statisztáltuk végig. A földrajzi, politikai, ideológiai senkiföldje csak mállasztotta közöttünk a szakadékot. Levelek és rokoni üzenetek erősítették bennünk a betegség állandóságába vetett hitünket. A nagypapa teremtette bizonytalanság – nem megyek kolhozba, nem lépek be sehová, ami ruszki – a nagymama által megrendezett, kiszámítható romlásban találta meg nyugvópontját. Úgy gondolta, s mondta egyszer érzékeny pillanatában, hogy nekik egyszerre kell majd bevégezniük. Logikusnak látszó elgondolás, bármilyen képtelenség. Egymásnak írt szerepeik a másik nélkül elhalványultak volna, mint ahogy nagypapa egyensúlyát és hitét veszítve rohant a nagymama után néhány hátralévő hónapjában. Kerek, szívós mohából formázott kis koszorút vittem magammal a temetésre. Volt nálam egy válltáska, azt kipakoltatták velem a vámosok. Nem találhattak semmit, akkor beléptettek egy nyomorult kétszemélyes vallatóba, végigtapogattak, fölhúztam, letoltam, kigomboltam. Ekkora szégyent és türelmet még sosem éreztem. Szenvtelen tekintetek, pimaszul érthetetlen megjegyzések potyogtak ki a rossz fogsorok között. Egymásnak szóltak, ketten unatkoztak a reménytelen helyzetben. A buszmegálló felé pislogtam, elárultam magam, még tapintgatták rajtam a csempész fantomképét. A busz elment, kiengedtek haragosan gyanakvó tekintettel. Stoppoltam, már a második kocsi fölszedett, de csak a kanyaron túl, oda nem nyithatták ránk a kétszemélyes szoba ablakát. Kifosztott zsebekkel tipródtam a végállomáson, fizetni akartam, hogy nagymamát mégis láthatom végül . Mintha a testemből is kiforgattak volna. Nagypapa tébolyultan ölelgette a szigorúan összefogott testet. A papéval is találkozott a tekintetünk, mielőtt elkezdte a siratót. Nem voltak könnyeink, a hátunk volt lucskos, ahogy nagymama helyett borzongtunk. Nekem inkább a futástól. (Az orvos csak délután érkezett. Az elhűlt ebéden járt az eszem, amit majd akkor ehetek meg, ha a vizit befejeződik. A doktor kényelmesen kipakol, nekem újra kell vetkőztetnem nagymamát. Senki sincs zavarban rajtam kívül. Miféle lehangoló szemérmetlenség ez? Kimenekülök az udvarra a sok lucsokkal, terítem a kötelekre. Föllocsolom a lukas kannával a veranda agyagpadját, már szép hurokdíszeket tudok rajzolni a földre. Mindent kitalálok nagymama ellen, a doktorral szemben, kerülgetve az unalomig ismételt vizsgálgatás végigasszisztálását. Az éhség visszakerget a konyhába. Nagymama még mindig ruhátlanul ül a párnának dőlve, fáradt mozdulattal mutatja, hol a friss hálóing. Sietve gyömöszölném bele, de a beteg végtagokat nem lehet sürgetni. Valamiért ez most még lassúbb délután lett a többinél. A doktor már elpakolt, táskája az egyik széken, ő maga az asztalon könyököl a recept fölött. A szokásosat körmöli, majd loholhatok a vonathoz hajnalban, mert csak a városban van patika, jó, hogy itt vagyok, nem kell várni egy hétig, mire megjön vele Józsi bátyám Brünnből. Az orvos majd feldől a székkel, úgy hátravágja magát. Belebambul az időbe, elmerül benne reménytelenül, mégis érzem a hangján, hogy itt maradt a konyhában, s nem is nagymamának beszél már, nekem szól ez az egész nagy eszmefuttatás a lecsillapodott
