Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Kovács Lajos: Ha az Istent megtaláljuk…; Első borom; Eladhatatlanul; Központ(oz)atlan; Versek pinceajtókra-ablakra (versek); Átizzadt nagymama-ingek; Egymesében három
59 ragaszkodik Mencihez. Van úgy, hogy másfél évig sem látom, a faluban sem találkozom vele. Aztán fél évig itt lakik, mert távoli rokon, mint mindenki ezen a magába fordult felvidéki szigeten. Hegyes, éles minden vonása, minden mozdulattartása, egészen ellentétes a nagymamáéval. A szemét óriásira kerekíti a másik érzékszerv hiányából következő riadalom. Menci teljes ember, még engem is azonnal megért, és nem nyugszik bele, amíg én is föl nem fogom az üzeneteit. Semmit sem túloz el, csőrszerű csücsörítéssel kárál, éles a hangja is, a kezével pedig takarékos mozdulatokat tesz. Néhány nap elég, hogy összehangolódjunk. Meg tudom neki magyarázni, hogy borsólevest főzzön, tojásos nokedlit hozzá kovászos uborkával. Nagymama az ágyból neveti végig a rendelést, vizenyős még délben is a mosolya, mikor két oldalamon ülve élvezik kamaszosan kielégíthetetlen étvágyamat. Sejteni kezdem nagymama közgazdasági számításaiban a rációt. Menci kétszer megjárja a szemközti ártézi kutat a két vödörrel, amíg én elszánom magam az első indulásra. Kézzel mos, zokszó nélkül, mindenütt kínos rendet tart, megfenyeget mindenkit, aki fölforgatja ezt a pedantériát. Ülni csak ebéd után látom, amikor egyedül foglalja el az asztalt, és a maradékból szemelget. Mindig hagynia kell a macskának, még szerencse, hogy kutya nincs. Sosem kell eltenni a maradékot, csak nagyapám két kis edénye várakozik a kemence padján estig. Ha nagy a meleg, leviszi a boroskamrába, nagyapa csak jelzi, ha már evett. Menci hozza föl az üres edényt. Minden az ő dolga ebben a fél évben, aláíratlanul is szentesíti a szerződést hajnali kelésével, megállíthatatlan céltudatosságával, esti egyenes tartású ülésével a lavór felett. Meggyötört lábát áztatja, de fintor és sóhaj nélküli ez a fájdalom. Menci tökéletes rabszolgája a falunak, bármelyik házba azonnal átköltöztethető, minden szokást vizslatva föltérképez, mindenki igényeinek megfelel. Nem hajlik mégsem. A megteremtett rendből már senkinek sem enged, visszaköveteli a kész megőrzését és tiszteletben tartását. Veszekedhet érte, pörlekedhet a gazdával, odacsaphat a legkisebbeknek. Büszke, szép tartású rabnő, az értelmetlen élet ellen alázattal lázadó. Végletes futását egyszer majd nyomtalanul végzi be az, aki mindenütt otthon van, de sehonnan sem hiányzik. Nagymama hosszúra tervezi a nagy, közös menetelést, Menci a fegyverhordozó, a hűbéres, a vadászeb egyszemélyben. Senki sem tartozik a másiknak, a számla mindig egyenlegben van, a részvét és a hála csírái befelé nőnek. Egy idő után már nem érdekel, miért és miből futja ennyi szánalomra. A meg sem kérdezettek sértettségével játszom el a közömböst. Még lassabban szánom el magam, mikor vizet kell hozni a mosáshoz. Menci megvillantja csípős humorát: rám önti a jéghideg vödör teljes tartalmát az udvaron. A forróságban párologva hámlik rólam a víz és a butaság. Menci még azzal is megaláz, hogy ezt a vödröt is cipelheti újra a kútról. Évtizedek múlva jut csak eszembe, mikor már csak én járok halottak napját égetni a temetőbe. Menci! Mi lehetett a neved, kis öreglány? Anyánk már a felejtés kórjától szédeleg, hamarosan bele is hal, tőle nem lehet megkérdezni. Apánk még küszködik a szavakkal, fekszik az otthon – sosem mondjuk hozzá, hogy szociális – szobafogságában, erőlködik nagyon, de már késői a kérdés, csak ingerült ökölcsapás jut a levegőnek. Hol lehet Menci elkapart kis teste, éget-e érte valaki gyertyát? Tanácstalanul forgolódunk a feleségemmel, Mencit ő is ismerte, most könnyebben beszélgethetnénk vele, ha tudnánk a nevét, fölismernénk a kövét. Van-e köve? Volt-e epeköve, veseköve, mészköve az ereiben? Mindenféle baromsággal ingerlem a túlvilágot, hátha elunják, és küldenek valami magyarázatot. Egy idős asszonnyal próbálkozom, ő megszólított, felismert, talán érti, mit akarok. Menci néni? Az emléke éldegél, pislákol még benne. De kik temethették el? Elköszön, szinte fut előlünk, vagy inkább az öregek kifeslett szellemvilága elől. Rosszul érzem magam, iszkolunk mi is a kijárat felé. Feltámadunk? Csak egymásban ne akarjunk…)
