Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Kovács Lajos: Ha az Istent megtaláljuk…; Első borom; Eladhatatlanul; Központ(oz)atlan; Versek pinceajtókra-ablakra (versek); Átizzadt nagymama-ingek; Egymesében három
58 El kell osztania mindenét – mindig és egészen, mert magát nem tudja másként ránk testálni. Mindenkinek ott kell lennie, látnunk kell, hogy nincs legkedvesebb közöttünk, de titkos besurranó sem próbálkozhat a másik távollétében. Itt minden mindenkié, ha elosztható, és minden átváltható közösen elhatározott értéke szerint. Ezért a miénk az egyik gyertyatartó a cseréptányérral. S talán ezért esik szó a durva lenvászon törülközőkről, amiket még őrizni fog egy darabig, mert azokat csak a temetése után hordhatjuk széjjel a házból. Feszengünk, megfékezem Králi újabb optimizmusát, még majd azt találja mondani, hogy ráérünk azzal a temetéssel. Inkább gyorsan megköszönöm mindenki nevében. Nagymama sosem fog végakaratot írni, most diktálta az erkölcs és morál nevében, hiteles közjegyzői indulatunkra bízva a történni valókat. Kendőt is kötött hozzá, azt most megoldja egy kissé, ettől a hangulat is megenyhül. Elcsomagoljuk egymás előtt, egymás elől, ami most már a miénk.) A lánya – anyánk – lakodalma idején néhány napra talpra állt. Nagyapánk távollétében – meghalt-e, fogságba került-e, haza tud-e még evickélni? –, anyánk esküvője előtt a falu sem fogadta volna el ezt másként. Számot vetett. A teheneket még negyvenötben elütötte egy eltévedt gránát. Az emberéletbe nem került, csak még mélyebbre taszította őket a nyomorúságban. Eladni való jószág nem volt, de a lakodalomra jutott a baromfiudvarból. A nászékhoz is üzent, kétfelé szakítani az esküvő terhét mindig előre illik. Az esküvő után két hétig még lehetett osztani-szorozni. A fuvarosok mindig meg tudták mondani, mit vihet magával a fehérlapos ember. Apánk – aki úgy szökött vissza az Ipolyon át nősülni – a rajtavalón kívül semmivel sem dicsekedhetett. Csak azt tudta, melyik csabai házból indították már útnak a sváb kovácsmestert valamelyik Németország felé, és hogy abban a lakásban a puszta falakon kívül semmi sem maradt. Nyomorult költözhet a szegény helyére. A szekérre fölkerült a vaskályha a december lehelete ellen. Volt egy szekrényük, abban anyánk megszámolható kelengyéje. Jutott két zsák liszt is. A többit venni, kapni, találni vagy kérni kellett. Nagymama pontos leltárt írt hozzá, és pontos volt a másik két gyerek itt maradt jegyzéke is. Azt majd tavasszal szállítják, amikor a család másik fele indul útnak. Még nem tudják, hogy addigra másképp dönt a politikai akarat. A csekélyke pénzt még itthon elköltötték, amott ez nehezen beváltható papírrongy lett volna. Akkor is az asztal körül ülhettek, fejük fölött nagypapa remélt jóváhagyó bólogatása valahonnan Oroszországból. Ott értették meg: a semmiből mennek a semmibe. Üres kézzel. Ezt csak nagymama tudta olyan igazságosan elosztani, hogy abban hiba nem volt. (Töröm a fejem: miből? Miféle vakmerő bátorság két ilyen szegény öregember elhatározása? Bár inkább a falu kényszerítő erkölcsi erejére gyanakszom. Józan ember ilyet nem vállal. Nincs munkahelyük, nagyanyám naphosszat fekszik az ágyban, nagyapám két szőlőt művel a tehenekkel, emellett mindent elvállal, amit a jószág és szerszám nélkül maradottak kérnek tőle. Hosszú a lista, mert földecskék azért maradtak a dűlőkben, a feudális ragaszkodások és éhségek morzsái. Illúzióbarázdák között botorkálok vele én is, mikor már elvárja, hogy vele tartsak, mint a többi falubeli fiú teszi. Eleinte ő vezeti a teheneket, később rám bízza, legvégül magunkra is hagy az állatokkal. Másik nagyapám a szemközti dombról lesi meg kínlódásomat, mikor később meséli az otthoni gyülekezetben, megszépíti, hogy magam is könnyebben megbéküljek a kapkodásommal. És akkor megint odaveszik magukhoz Mencit. Nem tudom, hány éves, de nekem mindig öreg és titokzatos. Süketnéma. Öreglány, akit senkihez sem sikerült hozzákommendálni. Talán nem is erőltették túlságosan. Gyereket szülni, nevelni nyelv nélkül, daltalanul nem lehet. Ezt mindjárt elhiszem nagymamának, aki mindenkinél jobban
