Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Kovács Lajos: Ha az Istent megtaláljuk…; Első borom; Eladhatatlanul; Központ(oz)atlan; Versek pinceajtókra-ablakra (versek); Átizzadt nagymama-ingek; Egymesében három
57 hogy Pajtás gépemmel lefényképezzem. A szomszéd fiú is érti a sugárzásunkat, mondja, majd ő gyorsan előhívja azt a fotót, bújunk vele a kamrába, vörös a fény, vegyszerillattól sápadozunk, a negatívon megjelenik az első folt. Aztán elkomorodik a történet. Elégett a film, és másnap már hiába ismételjük meg nagymama öltöztetését, hiába erőltetjük a mosolyunkat, még énekelünk is hozzá, mintha a film a hangunkra is vevő lenne... Az már a visszagörbedt nagymama, a negyven évre ágyba süppedt házvezető, a daltalan és titoktalan, régi szépségeket föl nem hánytorgató, nem is hazudó, kedvetlen öregasszony. Apáék is megérkeznek estére, már mindenki csak az ő csodájukról beszél, reggel úgy indulunk haza, Magyarországra, hogy nagymama rosszul érzi magát, este pedig – még mindig zsúfolt ház előtt – megtartják az utolsó előadást. A színészek rekedtek, az előadás után sörözni szeretnének, de már második napja hiába vár a kocsmáros a szállítmányra. A nagybácsi elhalasztja időzített bejelentését: megtalálta a következő színdarabot. Vár vele, húzza-halasztja a döntést, eltelik majd egy év, mire újra próbálni kezdenek. Az már nem a nagymama szerepeiből való sikerdarab. Sok új televízió kékíti be az ablakokat a faluban. Akkor már az egész család együtt utazik Kürtre, vályogot vetnek és nádaznak a felnőttek, nekem jut a testvérem, este mesélni próbálok neki, holtfáradt apámék alszanak el elsőként, de nagymama is a falnak fordulva hallgat. Belesülök A kis Gömböc szerepébe. Nagymama nem segít. (Nem tudom, miért hittem azt, hogy minden megváltozott, nagymama is, mi is körülötte, s elmúltak nyomtalanul belőlünk az ő szertartásos rendezései. Králival vissza kell mennünk késő délután, mielőtt befejezzük az egynapos vizitet. A hét hónapos pocak cipelésébe nem lehet besegíteni, feleségem azonban megteszi az összes gyalogutat: másik nagyapámékhoz, Margit nénémékhez, Józsi bátyámékhoz. Útközben rám ismernek, rám köszönnek, rám kérdeznek. Ha a nevemet mondom, senki sem ismer, ha anyám Dudás nemzetségét említem, mindenki a rokonom. Pedig Danczi a nagyapám, Kanyicska a nagyanyám. Mondják, ősi nevek, már a török idők előtt is ilyenekkel volt tele a falu. Elhiszem, csak csíráját sem hallom ezekben a nevekben a mi ősiségünknek. Nem érzi a fülem a magyarságomat. A Dudás névvel végképp zavarba hoznak, mert csöndes mosolyok kísérik. Soha senki nem akarja fölfedni a falu titkát előttünk, anyánk sem tud semmi bizonyosat. Már gyanítom: csak a faluba zártak-zárkózottak titka marad ez is. Azt már a paptól tudom, hogy volt kicsit odébb egy ősi falu, török előtti, ott sátorozhatott először a nemzetségfő, a Kürt-Gyarmatból... De itt meg ő bizonytalankodik, el is legyinti kételyeivel a történelmet a beszélgetésből. Mikor késő délutánra – visszarendelve – betoppanunk nagymamához, már sejtem, mi következik. Ott ül mindenki, akinél vizitáltunk a családból: legfőképp az összes unoka, akik között nemcsak határon túli, de rangidős is vagyok. Nagymama úgy van öltözve, mintha indulna a nagymisére. Három szoknya, a fölső egészen sötét, ráncokkal megrakva. Kék a pruszlik, tudja még mindig, hogy az a kedvencem. A berliner kendőből is a mélykéket húzta ki a szekrényből. Nincs hideg, de az ő végtagjai negyven éve vacognak. Próbálunk összekacsintani, tekintetet váltani a háta mögött. Feleségem az egyetlen felkészületlen, felkészítetlen. Szorosan kell ülnünk, hogy elférjünk, pedig a hat unokából az én testvérem most nincs is itt. Ül a helyén a hét hónapos terhét viselő Králi, szinte az egész szertartás neki szól, hozzá beszél a nagymama akkor is, ha más nevét mondja, mert ő is tudja, ki itt az avatatlan. A konyhaasztal fiókjából kerül elő minden. A szégyenletesen szegény kis bankócskák nagymama kék ereihez színesednek. Pontosan kirakja, meg is nevezi, melyik kié. Öten csak hallgatjuk, és sehová sem nézünk. Králi még nem tudja, hogy nem szabad visszautasítani. Már mi is mondtuk elégszer: van annak helye itthon is... Nincs nekünk hiányunk... Nem ezért vagyunk itt...
