Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Kovács Lajos: Ha az Istent megtaláljuk…; Első borom; Eladhatatlanul; Központ(oz)atlan; Versek pinceajtókra-ablakra (versek); Átizzadt nagymama-ingek; Egymesében három
55 a tyúkok és kacsák közé dobbanni, a kútba vágni a víztörő dézsát. Sokáig tartott, amíg minden kötelesség végére ért, ilyenkor nem volt szüksége a kíváncsiságomra sem. Nagymama vele vágatta el az apróállatok nyakát. Aztán már fölkelt forrázni, tollat tépni, belezni. Ha megunta, ha el sem akarta kezdeni, csak üzent Margit nénémnek. Vagy parancsnokolt a menyének, amíg ott laktak náluk. Nála. A belső szobában jeges dermedésben aludtunk mi is minden hazai látogatásnál. Úgy éltek ők is abban a néhány évben? Fűtetlenül? Fojtóan súlyos dunnák szorításában? (Viszem a feleségemet bemutatni neki, már évek óta nem jártam a Dunán túl, nem szeretem, hogy gyanakszanak rám, hogy turkálnak a táskámban, nem értik, minek járok csak úgy látogatósdiba, gyanítják, nem normális eset az ilyen. Csak nevet rajtunk. Ő is járt Magyarországon, de soha senki meg se merte kérdezni, mi végre utazgat. Rossz képet vágtok, az a bajotok, mondja. Mutasd magad, Králi (soha nem Klári), látom, már gyerek is lesz végre. Nagyapátok éppen ilyennek mondott, de azért előbb is eljöhettetek volna, már azt hittem az éjjel is, hogy nem érem meg a reggelt. Pityereg hozzá, ez újdonság, de hiszen már öreg, túl van a hetvenen, gondolom, és megint az aurába zárt magyarországi gyereknek érzem magam. Próbálok másról beszélni, figyelem a feleségemet, aki a terhesség hetedik hónapjában már nagyon rosszul tűri az izzadtságszagot. Ürügyet keresek, jó lenne egy fényképet csinálni a ház előtt, öltözzön fel, nagymama, kimegyünk... Aztán észbe kapok, visszamegyek hozzá, segítek. Csupa loncs vagyok, mentegetőzik, amíg testére tapadt nagy ingét levonjuk. Még mindig valamelyik régi hálóing, elnyűhetetlen Karton, csak színe nincs már. Nagymama pici, kiütköző csontokkal, mélyre kókadt kis mellekkel, hátán a támaszkodás vörös foltja. De mindene vakítóan fehér és áttetsző. Még feketébb kendőt köt, berlinert a hátára, később nekünk adja, még később valamiért mégis ott marad. Görbül, nem engedelmeskedik a háta, de a nevetés elpusztíthatatlan a szeméből. Nagyapa csak mellésettenkedik, ő is jókedvű, a mi napunk ez most, erős tavasz végi melegség öntözi az arcokat, a régen meszelt falat a hátunk mögött. Ez az utolsó fényképünk, nagymama nosztalgiázni kezd, emlékszel a Gömböc-mesére? Elmondja, de csak ketten vagyunk a csípős levegőjű konyhában. Králi nagyapával az elvaduló, elszomorodott udvart, kertet járja körbe. Hirtelen megkérdezem: nem bánta meg, hogy itt maradtak? Hogy éppen a legnagyobb gyerekét veszítette el a kitelepítéssel? Akire akkoriban a legjobban számíthatott? Férjhez ment. Aki máshoz tartozik, az már nem lehetett volna a régi, mondja a kései mentséget. De így megint a nagyon fiatalokat kellett nagyon befogni, okoskodom anyám testvérei mentségére. Csak csodálkozik, miket beszélek itt összevissza. Bírták azok rendesen, amíg nagyapátok elő nem került Oroszországból. Hirtelen megijed, fülel kifelé, nem hallotta-e nagyapánk. Előtte már azt sem szabad mondani: oroszok. Sok volt neki negyvenkilencig. Veled is éppen ekkora hassal járt már anyád. Úgy mondja, mintha ott lett volna, mikor nagyapa vöröskeresztes fantomja egyszer csak megkerült, letéve a küszöbre az elveszíthetetlen katonaládát. Később a nyitott ajtónál álldogáló feleségem tekintetét is elfogja. Tetszik az az öreg tányér? Vigyétek csak el. Kettőnknek van még belőle szükség szerint. Az üveg gyertyatartó is első világháborús darab, kislány korából. Osztozkodik, már csak ennyi maradt. Nagyapa keze nem mozog, ráesett az állványról, Isten templomát vakolta, mégis meg kellett nyomorodnia. Abba kell hagyni mindent idejében. Csak hát nincs nyugdíj, ez a makacs öregember sosem lépett be a közösbe. Büntetés ez most, vagy micsoda?
