Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál
13 Marcell látóterét, hogy bizony ott kell hagynia a rendőrséget! Hát mégis, drága fiacskám, micsoda munkahely az, ahol csak úgy lelövik a beosztottat! Ott a szabóságunk, még nem késő, Árpád alig várja, hogy segítséget kapjon, meg a vén bolond uramnak is végre a helyére kerülne a lelke, ha mind a két veje a családi üzletért fáradozna, majd eljön apus is, meggyőzi magát, meglássa… Ekkor történt, hogy miután anyósa mögött becsukódott a bejárati ajtó, felkelt az ágyból, magára kapta a köntösét, kiment a konyhába, ahol Amália és Julika diskuráltak a bevásárlásról, megállt az ajtóban, és amikor azok ketten felnéztek, csak ennyit mondott: Menjünk az Adriára! * Nem tehetett róla, de már az első héten megkísértette a honvágy. Nem volt neki semmi baja a tengerrel, szép volt és egzotikus, de hiába próbált közelebb kerülni hozzá, elérhetetlen maradt; olyan volt, mint más felesége után vágyakozni. Számára a nyár és a hőség az Erzsébet parkot jelentette, és a hideg, habos csapolt sört a Fehér Hajó teraszán. De Zombor most nagyon messzinek tűnt. Valami méla szomorúság hullámzott át rajta, ha Milorádra meg Winter úrra gondolt, elképzelte őket söröskorsóval a kezükben, miközben a fejük fölött a vén platánfák lombjai susognak... Mint mindig, ezen a reggelen is kint étkeztek a teraszon. Körülötte hölgyek csiviteltek az asztaloknál, akik ezúttal kivétel nélkül hagyományosan voltak öltözve, hosszú útiruhát viseltek, tollas vagy virágos kalapot, míg a férfiak többsége fehér vászonöltönyt. Fejük felett a napernyő befedte az egész teraszt, kellemes árnyékot biztosítva számukra. A teraszról csodaszép kilátás nyílt a kikötőre és a kék tengerre. Apró halászbárkák siklottak a vízen, a távolban tengerjárók horgonyoztak. A kikötő nem volt még abban az állapotban, hogy a behemót teherhajókat fogadni tudja. Az árut kicsi gőzösök vontatta uszályokon szállították partra. Marcell órákig elnézte volna, ahogy az apró hajók oda meg vissza közlekedtek, ék alakú vízfodrot hagyva maguk után. A gőzturbinák hangja nem hallatszott el idáig, a vontatók csak jöttek-mentek a vízen, hangtalanul, mint kicsi játékszerek egy kád vízben. Amália ezen a reggelen a vajszínű útiruháját vette fel, fejére meg azt a tollas kalapot biggyesztette, amit még Zomborban, a Párisi utcában vett Tuna Gusztáv üzletében. Kifejezetten erre az alkalomra tartogatta. Még véletlenül sem vette volna ki a kalapdobozból az ideúton, nehogy bepiszkolódjon vagy meggyűrődjön a vonaton. Reggel, miközben Marcell segített megkötni a fűzőjét, megjegyezte: – Annyira izgatott vagyok ettől a találkozástól. Úgy érzem magam, mint amikor az esküvőmre készülődtem. – Hogy őszinte legyek, én is. – Komolyan? – Persze. Inkább a Fehér Hajóban üldögélnék egy korsó sör mellett, és a tamburásokat hallgatnám. – Menjen már! A hajó tíz órakor indult a kikötőből, így még volt idejük kényelmesen megreggelizni a teraszon. Marcell alig kortyolt bele a híg és ízetlen kávéjába, amikor az asztalukhoz lépett egy nyurga fiatalember. – Signore Fábián, hát önök is velünk tartanak?
