Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - László Melinda: Lélek nélkül nem megy (Hisztérikus test, a hisztéria teste, avagy hisztéria a test körül, vagy amit akartok – maskarák keringője)
100 menekülve, és túlfűtött, eluralkodó, szélsőséges indulati kitörése valamilyen „rombolásba” torkoll. A test eluralkodik. Freud ezt a tudattalan kényszerállapotot a libidóval köti össze. A szeretkezés önelveszejtő aktusában megszűnik a magányosság érzése, a gátak felszakadnak, a szorongás feloldódik, és a feltöltekezést nyújtó – illanó – teljességélménye, mint valamiféle – újbóli megélésre sarkalló – kegyelmi állapot; és a kiteljesedésvágy egyre erősödő kényszerré lesz. A szenvedély mint élet- és alkotóenergia van jelen a művészetben, és az indulati felülírás alkotásfilozófiai szempontból rendkívül jelentős szerepet tölt be. Eszünkbe juthat Gaál korábbi, 2006-ban festett Samsara-sorozata, amelyben az alakok ölelkezése vagy birkózása egymásba csúszik, és lényege a keleti filozófiában megfogalmazott körforgásra rímelő dinamika. Még erőteljesebben jut érvényre a 2013-ban keletkezett nagyméretű Rubedo vásznakon, amelyeken a tűz lángnyelveit idéző, kavargó, gomolygó pászmákból kibontakozó figurák és vörös megtestesülésük lángoló izzása jól mutatja az éltető és felemésztő kettősséget; a vágy, a szenvedély, a – vérre és áldozatra is utaló – szenvedés és a megtisztulás tüzét. A kollázsművek is akarják a teljességet. A protéziselméletben foglaltak nagy kihívás elé állítják az Embert-Világot-Alkotást. Amikortól az eredetileg a famagot beborító bőrdarabok általi átlényegülést lehetetlenné teszi a tehetetlenség érzését keltő, gúzsba kötöttséget és megzabolázást kifejező bőrszíjak (hámok, kötőfékek, zablák) eluralkodása miatti szorongató, gátló, kényszerhelyzetet teremtő jelleg, onnantól már csak egy kőhajításnyi Gaál 2011-es Phantasma és egy évvel későbbi Transhuman Fetish című protézismetaforát megtestesítő sorozata. Ezekben fémrátétek, protézisek rétegei hálózzák be a büsztöket. Az implantátum, a testi tökéletlenséget korrigáló fizikai pótlások mintájára beépülő lelki pótlékok jelentéskörét a „kulturális vákuum” kitöltésére tett kísérlettel hozza párhuzamba a művész. A fetisizált technikai protézisek és képzetek egymást fedő protézisrétegei által kötöttségek alattomos rabságában tartott emberre egyszerre mutat rá, és kijózanító szándékkal alkalmazza a protézishalmozás módszerét, hogy rádöbbentsen a fenyegetően, irányíthatatlanul eluralkodó tendenciára, és szembesítse önmagával az azonnali kielégülést hajhászó, kiüresedő és uniformizálódó társadalmat, amely a virtuális „véráram” káprázatában csak hiszi, hogy valóban jelen van . Találó és nagyszerű lehetőség volt, amikor a 2013-ban létrejött Hagyomány és átváltozás című tárlat keretében Gaál József jávai wayang bábok társaságában állíthatta ki a wayang előadások (árny- és bábszínház) szellemiségéhez kapcsolódó, azok által ihletett munkáit. Például szolgálhat az őskonfliktusokat, létkérdéseket megjelenítő és jelent beépítő mitikus színház, ami sokszor bizarr társításokat eredményez, de az örök változás folyama által biztosítja az ember- és világkép időtlenségét. A bábok és maszkok a személyiség felépülésére rímelve a büsztökben „találkoznak”. A fémrátétek, protézisek itt álarcként lebegnek az arc előtt, amelyet kezdenek ledobni, így megmutatva valódi mivoltukat. A sorozat része a Harcos is, amelynek érdekes a „protézisszempontból” való összevetése egy későbbi, az I. világháború mementójaként születő szoborral, ahol a védelméül szolgáló gázmaszk szinte ráég viselőjére, vagy egy 2016-os Katona-büszttel.
