Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - László Melinda: Lélek nélkül nem megy (Hisztérikus test, a hisztéria teste, avagy hisztéria a test körül, vagy amit akartok – maskarák keringője)
101 Az árnyék és rész gondolatisága sarkalatos pontja Gaál művészetének, mint az illúziók, elfojtások, lét és nemlét, valamiféle köztes lét szférája. Ha a mitikus közegből egyre inkább a személyes felé fordulva is, mely a stiláris jegyeket tekintve különböző megformálást eredményez, de az indulattal, a művészi hév által erőteljesen, ugyanakkor nagyfokú szenzibilitással megtestesülő felületalakításában végül mégis megőriz valamit az univerzálisból, és a mélymagból egészen széles horizontot rajzol. Így a Vetett árnyak (2013) és Vetett árnyak fala (2014) rizspapírra készült, ember nagyságú, figurális kalligráfiasorozat, a Persona Fragmenta (2014), a Pneuma Persona (2015), a Bestia/Holtvilág (2017), a Persona Umbra (2016–2018), majd a Persona Binaris hatalmas vásznain, és végül az Arcok fala és Koponyák fala (2015–2018) befogadót körülölelő, rajta túlnövő, négyzetmétereket beterítő, kis méretű, egymást felerősítő sokkhatással bíró, sajátos belső rajzolatú, kialakuló vagy elhaló lélek-univerzumok lapjai esetében. Szorosabban visszatérve az új, vegyes technikájú kollázsokhoz: a „sok” keresi a helyét, és akarja a teljességet. A mellé- és fölérendelő kollázselvben megjelenő protézismetaforában megfogalmazott testi és lelki torzólét gondolatában végső soron több értelemben és különböző formában, de eluralkodik a test. Az ember(i)ség a tét. Gaál műveinek a test és lélek újbóli összekapcsolására, a lélek visszaszerzésére való törekvés a lényegi mivolta és üzenete. A megidézett mögöttes a kollázsoltság által ugyan eredményez valamiféle egésznek tetsző felhalmozódást, de szembesülnie kell azzal, hogy a részek – bizonyos viszonyrendszerben egzisztálva – jelenlevésük ellenére mindvégig megtartják elkülönültségüket. Az egyén válsága, lelki traumája következtében végbemenő „lélekvesztés” a test traumájává válik, a test eluralkodása a protézisek rétegződésében, a protézishalmozásban fogalmazódik meg, fizikailag, a mostani sorozat esetén a kollázstechnika által kifejezve, miközben a testiség – automatizmussá váló – hedonizmusa a lélek hiánya, amit lelki protézisekkel igyekszik pótolni, fedni az ember. Ily módon, végső soron minden a lélek körül forog. A technika szellemi szinten hordozott üzenete a fragmentálódás, a szétzilálódás, a töredékesség, a torzólét, a hiány, a különféle pótlékok, a szinte kezelhetetlenül az emberre zúduló információáradat, a szelektálás(képtelenség) problémája, az ingerek és élvezetek (túl)hajszolása, fetisizálódása, a gyors megszerzés, a kiégettség és fásultság; a több, az „új” és a „más” minőségi kérdése. A régi munkák darabkái révén a múlt is részt képez az alkotások fizikai és gondolati összetettségében, mintegy egykor oda-vissza ható, megérintő és nyomot hagyó többlet, de az újbóli kapcsolat és közösség érzése, intimitása már kérdéses. Az egyén képes-e a múlt fonalát felvéve a változást megélni? A determináltság, előrehaladás, folytonosság és folytathatóság kérdéseinek jegyében mindez mára valamiféle bennünk levő, egyszerre velünk élő, de külön- külön egzisztáló maradványok sora. Az értelmezéshez hozzájárulhat a darabkák rontott mivoltában ott levő választási és döntéshelyzetek, hibázási lehetőségek, problémamegoldás és következmény problematika ingoványos talaja. A szellemi és testi értelemben vett építkezés-rombolás dinamikája a személyiségfelépülést komplexen megragadó rekonstrukciós kísérletben a formai felvillanás és elhalás képi ábrázolásán keresztüli megidéződés és pusztuló bomlás pillanatát egyszerre, sajátos köztes létben látjuk, és a szüntelen, feltartóztathatatlan változás,
