Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - László Melinda: Lélek nélkül nem megy (Hisztérikus test, a hisztéria teste, avagy hisztéria a test körül, vagy amit akartok – maskarák keringője)
98 feljegyzésekből állt össze – alkotáslélektani és művészetfilozófiai elmélkedését összegezve, az összefüggéseket felvázolva fejti ki gondolatait az ember- és világkép változásával, a régi-új kapcsolatával, a modern kor civilizációs és társadalmi problematikájával, a töredékesség és folytathatóság kérdésével, a megfelelést mutató egyéni és globális válságokkal, törésekkel kapcsolatban. Tanulmányába van foglalva az általa használt kollázselv , protézismetafora , ami mostani, kecskeméti kiállításának is origója. A ’80-as években készített Prothesis címmel ellátott kollázssorozathoz számos későbbi mű kapcsolható, és jelen esetben maga a kollázstechnika is visszaköszön, hiszen korábbi félkész vagy rontott munkákból hozta létre legújabb sorozatát. Tehát régi tartalmakkal is „komponál”, így felsejlik a maszk, az álarc, a persona, a Janus-fej kétarcúságának fogalma általi gondolattársítás, vagy a megnyúzott Marsyas-alakban kifejeződő többlettartalom. A maszk és álarc mögötti jelentéstartalom között alapvető különbség van. Míg a maszk a determináltság kifejezője, és esetében a belső világ kitüremkedése átlényegítő, addig az álarc a felszín, s a megtévesztés eszköze. A persona a görög színházban a szereplők maszkját jelentette, majd Jung azokra a szerepekre vonatkoztatja, amikbe belekényszerülünk, amiket felveszünk, s cserélgetjük azokat. A kiegészítő, felülíró több nézőpontúságot eszközül hívó kollázselv centrum nélküli, mellé- és fölérendelődés formaképzésében felidéződik ugyan az, amint Gaál a világot leíró rész-egész organikusan, mindent átjáró egymásba fonódását Indra szövedékének költőiséggel megfogalmazott áttételéhez hasonlítja. Ami „ maga az univerzum, egymást tükröző, egymásból táplálkozó képződmények, képzetek folyamával ” – írja Metaarchaizmus című tanulmányában. Azonban az általa használt protézismetafora hiány pótlásai az összeeszkábált, de igazán szervesülni nem tudó, organikussá sosem váló rétegek – az orvoslástól egészen a „tökéletes” kiborgokig terjedő gondolattársítást megengedő – fizikai pótlások mintájára beépülő lelki pótlékok, mint a kapcsolatteremtésre képtelen idegen test produktumai jelennek meg. Az evolúció nem lineáris fejlődéstörténet, és olykor az az érzésünk támad, hogy az ember gyorsan felejt, vagy eleve semmit sem tanult. Nézőpontok – amelyek csakis saját rendszerükben érvényesek – vetélkedésében egyik szélsőségből kiábrándulva a másikba fordul át, és a másikat megtagadva, elzárkózásába dermedve nem tudja, igazából nem is akarja meghallani, megérteni; eközben az alapokat jelentő közelítés egymás felé, a lényegi sikkad el, valami közös ségi. Gaál József műveiben a lélek visszaszerzésére való törekvésének tettében van az archaizálás, abban, hogy produktumai „ nem egy eszme vagy művészeti ideológia bűvkörében, hanem korokat átívelő állandóságban ” akarnak létezni, ahogy Metaarchaizmus tanulmányában fogalmaz. Képi absztrakciója a legemberibb, legpuritánabb, legőszintébb és legköltőibb vallomás – életről, tapasztalásról, az emberről és saját világfelfogásáról. Az érző és érzéki festészet személyes és szimbolikus erejű, őszinte és expresszív művészi kifejezésmódjának felfokozott, végletekig feszített, túlzó, de kiemelő igazságában értendő a realizmus, amellyel az esendő, gyarló, vívódó, szorongó, félelmeivel küszködő, szerető, önfeláldozó, odaadó, féltő, „elégő” és „megégető” Ember t tárja elénk.
