Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)

2019 / 10. szám - Kabdebó Lóránt: Az idillben élő szörnyek (Közelítések Lövétei Lázár László költői világához)

62

KÖLTŐ

Tart bizony! és még sok gödölyédet fogja a farkas

elhurcolni a borsikabokrok barna tövére,

míg az Eufrátesz bedarálja az emberi szennyet!

Írtam is egy szomorú kisepigrammát a dologról,

már régóta hever kiadatlan a kéknoteszomban;

nem nagy vers, csak egy apró jelzés ronda korunkról –

hátha a boldog posteritas majd „megbecsülendi”.

És jegyzetben mindjárt közli is a teljes, kétsoros sűrítményét korunknak: „Igeképzés” a XXI. század elején

Szeptember tizenegyre poénos replika készül:

egy tehenész „arabul”, száz arab „[B]ushlakodik”.

Ez lesz a NULLADIK ECLOGA. Az

Alkalmi utáni, a 2019-es

Miféle harag című kötet

mintadarabja. Mintha a nemzete sorsán szorongó nagyszerű Arany János, eposzok, balladák, meg a

Toldi

k között búsongva készítene magát megmutató, keserédes szöszöléseket.

Hol be is fejezve, hol verstöredékek, felkiáltások közepette pöfögne. Legvilágosabban

beszélve a maga „családi kör”-ében. Amire keserűen, zárójelben még talán akárha oda is

írhatná: „gondolta a fene”. Pedig ő ezt gondolta. Miként így látja „bukolikusan” a maga

„családi kör”-ében LLL is. Nem szavalva, nem keserűen kétségbeesve – inkább a kínlódását derűs poénokba csomagolva. Ifjúságom idején Ratkó Jóska barátom ezt valahogy így

írta verscímbe:

Játék – komolyan

. Csak ő mindig tragédiába vezette. Miként, emlékszem,

nagy megdöbbenésemre, a miskolci Tiszai pályaudvar előtt fél óráig idézte Weöres verseit, azok „tragic joy”-át kevesellve. Sanyi manó – legyintett, kevesellve. Miként én is,

amikor az Alkalmi játékosságát elnézően kezeltem. Mert még nem értettem az eclogák

tragikus gyönyörét, amint összefogja európai irodalmunk bukolikáját. Világirodalmat és

vélt vagy valós „családi kör”-t egybeszerkesztve. Felfigyeltetve mind a szabadnak láttatott

természetes világ (

Zöld

), mind a városi-közösségi lét (

Sivatag

) keserűségére. De túl ezen,

a mindezt összekötő irodalom (könyvek: mottók) egymást kiegészítő kiüresedett, tragikusan értelmetlen konglomerátumára. Amelynek materiális élethelyzetére a mindenfelől

szakadékok közé szorultak ironikus és gyönyört fullasztó panaszszavára oly igen jellemző

LLL eddigi legfontosabb kötete – amelyre az elégiák könyvében is nemegyszer tájékoztató

utalást nyit –

Két szék közt

. Írásom címéül, szintén tájékoztatásul, akartam ezt választani,

csak filológiailag óvakodtam olvasóim félretájékoztatásától.

* * *

Felcsillan talán mégis valamilyen oximoron lehetősége ezekben a mindenünnen kétségbeesést sugalló beszédmódok által hetykén felvállalt elkeseredésből? Az egymásba tapadó

összefüggés azután – talán éppen az egybetartozás csodájaként – egyfajta értelmet is feltételez ebben a széthulló világban? Miként erre ráutalhat az ELSŐ ECLOGA mottójának

Lakatos István – egy sajnos nagyon is feledett nagy költőnk – fordította szövege:

„Így hát,

boldog öreg, mégis megtartod a földet…” Csakhogy ez a mottó fordított szerkezetet ad magának a versnek. Mely előbb szedi szét darabokra az ironizált bukolikussággal szétszabdalt

világot – hogy utóbb felcsillantson valamilyen „boldog” képzetben megtartható egésznek