Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - Kabdebó Lóránt: Az idillben élő szörnyek (Közelítések Lövétei Lázár László költői világához)
61 Miért írom mindezeket az életmetaforáimat bevezetőül LLL köteteiről beszélve? Mert hozzá tartoznak költészetéhez. Versei olvastán magamban ezekre az emlékeimre válok nyitottá. A legmagasabb fokon emlékeztetnek LLL mottói a magam megélte szörnyűségekre. És aki nem hiszi, szemezze csak sorban a nagy erdélyi költő mottóit. * * * De előbb lépjen bele a csapdába, melyet – úgy látszik – nekem is állított költőnk. 2016-ból keltezi előző kötetét, amelyet barátommal, a ma talán legkiválóbb magyar prózaíróval küldött át a határon. Az Alkalmi című kötetének egyik mottóját a latin aranykori költészet vérgőzös hátterére rálátó ifjabb Pliniustól bányászta: „minden alkalom szülte alkotás befejezve már sokkal kevésbé hasznos és lebilincselő…” , a másikát Csokonai Vitéz Mihálynál lelte: „Az alkalmatosságra írott versek az aestheticusoknál már egészen nevetségbe mentek, legalább mindenkor gyanúsok…” Mintha egész kötetét kicsinyellené. És le meri írni, nyitásul a kötet élére. Aforizmáknak látszanak, ebben a korban csak ezt lehet leírni. Költészet helyett – forgácsokat? De hogy ezzel csapdát állít olvasói és kritikusai számára, azt csak most, utóbb veszem észre. Amikor bocsánatkérő levelemre ars poeticusi éllel fogalmazva válaszolja: „Aranyt tényleg nagyon szeretem, a kínlódását, a kételkedését (ilyen-olyan hitekben, önmaga tehetségében stb.) rendkívül szimpatikusnak (és őszintének-hitelesnek) gondolom, a töredékek iránti vonzódását úgyszintén – ha átjön valami csekélység ezekből a LLL-versekben, annak csak örülni tudok.” Ugyanis miért kellett lényegileg igazítani véleményemen? Mert amikor egy Székelyföld-esten élőben is találkoztunk, ezzel rontottam rá: „Köszönöm, megkaptam a könyved. Hogy lehet ily szar művet hozni világra? Kiadni? Aki ezt teszi, annak legalább egy Arany Jánosnak kellene lenned.” És most, hogy megemésztettem az Alkalmi t folytató, bukolikus könyvét, rájöttem, hogy micsoda mélység rejtezik ezekben a töredékes alkalmiságokban. Írtam is gyorsan: „A Miféle harag után újra kezembe akadt az Alkalmi . Kezdtem újra olvasni. És döbbenten jöttem rá, hogy zseniális. Nagyszerű korunkbéli költészet. Mintha Horatiust olvasnám. Vagy inkább Tacitust. Azt szoktam ugyanis mondani: a Borzsák Tacitus- szemináriumain tanultam meg József Attilát érteni. Most te következel. (Lehet, hogy neked Arany-értést köszönhetek majd?).” És az eclogák kettős könyve milyen mottóval kezdődik? Horatius zavartsága sugárzik át mostani jelenünkbe. Valaha már ezt felfedezte Puskin is, véres századokat vetítve egymásra: O rus! – idézi Horatiust, majd az orosz költő, szintén császártól függő, embertelen helyzetét láttatva, a keserű nyugalmat átidézi azzal, hogy cirill betűkkel átírja: O PycЬ! LLL pedig egy magyar műfordító-költőt idéz: „Ó, falu csöndje! Mikor térek haza újra? Mikor lesz / újra szabad könyvek közt, vagy szunnyadva, henyélve, / boldogan, otthon, az élet gondját végre felednem?” Bede Anna fordítását használja, mert benne kiszemezheti a szabadságot gátló minden helyre és viszonyra alkalmazható utalásokat. Mert ennek a bukolikának a lényege: a falu, a pásztori nép éppúgy nem szabad a keserű környezeti valóságtól, amiként a könyvek, az olvasás és a városi élet sem, benne a családi léttel. Az élet gondját sehol sem lehet feledni. Mintha az álnaiv Pásztor nem tudná, mi pusztít a városban, és e pusztulásra miként válaszol „játékos” epigrammájában a Költő: PÁSZTOR Jöszte, kerülj beljebb égerfa pados kalyibámba. Mondd csak, tart-e a forró tánc, a kevély Babilonban?
