Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - Kötter Tamás: Ha kell, puskatussal; Nincs kegyelem
53 Két lövés csattant, és abban a pillanatban nehéz, izzadságtól bűzlő test zuhant Vargára. Az élettelen orosz minden levegőt kipréselt Varga tüdejéből, úgy kapálódzott, mint egy hátára fordított bogár, míg végül sikerült lelöknie magáról. – Varga, az isten rohassza meg magát, miért nem lőtt?! A főhadnagy lépett ki az egyik fa mögül, pisztollyal kezében. Az oroszok már messze jártak; a mezőt mozdulatlan holtak és kínok közt vergődő sebesültek borították, a szétszórt szakasz tagjai lassan előszállingóztak az erdőből. – Jelentem, elakadt – felelte Varga, miközben feltápászkodott. A főhadnagy odalépett a géppuskához, felnyitotta a závárzatot, és finoman végighúzta benne az ujját. Elfintorodott. – Máskor olajozza meg rendesen. Mind odaveszhettünk volna a hanyagsága miatt. Még mondani akart valamit, de újabb jelzőrakéta robbant a magasban. – Figyelem! – fordult a honvédekhez. – Tüzet szüntess! Senki ne lőjön! Németek léptek ki a házak közül, és csatárláncot alkotva átfésülték a mezőt, hogy egyenként végezzenek a sebesültekkel. Vargáék nem látták, hogy a faluban mi történik, de időről időre dörrenések és kézigránát-robbanások tompa hangját sodorta feléjük a szél. – Mit gondoltok, mi történt a többiekkel? – kérdezte az egyik puskás. A páncélkocsiból és a három Botond rajkocsiból álló oszlop egy tölgyfaerdőbe ért. A lombok boltíve eltakarta a napot, kirekesztve a tomboló hőséget; a fák között itt-ott beszűrődő napfény fényfoltokat rajzolt a földre. A robbanások és fegyverdörrenések lassan elmaradtak, csak a motorok egyenletes duruzsolása, madárhangok, apró zajok és zörejek törték meg az erdő egyenletes lélegzését. – Milyen többiekkel? – kérdezett vissza az őrmester. – Akik a faluban maradtak. – Na, mit gondolsz, pajtás? – Az biztos, hogy a németek nem gatyáznak – szólalt meg Varga irányzója. – Rohadt egy ügy volt ez – mondta az előbbi puskás. – Az – bólintott az őrmester. – Ezért biztosan nem kapunk kitüntetést. Szóval jobb, ha erről senkinek se beszéltek. Varga egész idő alatt egy szót sem szólt; ültében lecsúszott a teherautó platójára. A keze önkéntelenül még mindig használhatatlan géppuskájára tévedt. Tehetetlennek és védtelennek érezte magát nélküle. A házacska alacsony volt és szegényes, a falakon szovjet naptárak, újságokból kivágott képek, egy régi, színét vesztett ikon és egy Kátya bátyjáról készült katonafotó lógott. Oleg a fronton volt, a család semmit sem tudott róla. A tűzhelyen káposztaleves főtt, kesernyés illata betöltötte a szűk teret. A házzal egybeépült istálló is üres volt, a tehén a bejárattól néhány méternyire békésen legelészett. Varga, aki már a század konyháján és a fürdőnek kijelölt kolhozépületben is kereste Kátyát, tanácstalanul állt a szobányi ház közepén, és a lányt szólongatta. – Elment. Kátyja anyja állt a háta mögött. Ugyanolyan kopott, foltozott, de tiszta kék ruhát viselt, mint a lánya. A fehér kendő alól kikandikáltak ősz fürtjei. A kezében két szürke bádogkannát tartott, fáradt, meggyötört arca kipirult a cipekedéstől.
