Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - Kötter Tamás: Ha kell, puskatussal; Nincs kegyelem
54 – Hová? – Jazinóba. – Jazinóba – ismételte Varga dermedten. – Oda, oda, kedveském. Oleg feleségéhez. Vitt neki az élelemből, amit tőled kapott – magyarázta az asszony. – Ugye nem bánod? – mosolygott ravaszul. – Nem tudtam, hogy házas a fia – mondta jobb híján Varga. Alig bírt megszólalni. Mintha jeges kezek szorongatták volna a torkát. – Házas a szentem. Isten adja, hogy ne essen semmi baja, és épségben hazajöjjön – vetett háromszor keresztet az asszony. Mindketten Kátya bátyjának a fényképe felé fordultak. Oleg félrecsapott katonasapkában, széles mosollyal az arcán nézett vissza rájuk. – És mikor ment el? – törte meg végül Varga a csendet. – Még hajnalban – felelte az öregasszony. – Délre ígérte magát, de biztos elbeszélgették az időt. – Kérsz enni? – fordult a fortyogó lábas felé. – Nem. – Akkor gyere vissza este, addigra biztosan ő is hazaér. Ebből pedig majd olyan finomat főzök nektek, hogy mind a tíz ujjatokat megnyaljátok utána – mondta, és kivette a konzerveket Varga kezéből. A századot a falu mellett, egy kolhozban szállásolták el; a legénységi hálót egy csarnokszerű épületben alakították ki. Varga ruhástól lerogyott az ágyára. Hallotta, ahogy mellette néhányan a másnapi bevetésről beszélgetnek. Tovább folyt a partizánvadászat, újabb falvak kerültek sorra. Varga az ágyon feküdt, a plafont bámulta. Lassan beesteledett, a kürtös elfújta a takarodót, eloltották a petróleumlámpákat. Tompa szorongás lett úrrá Vargán, nem engedte elaludni, előbb az oldalára fordult, aztán a hasára, és a fejét a párnájába fúrta. Végül legyőzte a fáradtság, és elszenderedett, de rögtön fel is riadt, amikor a szél megzörgette az épület ablakait. Kint már derengett, vibráló csend ülte meg a tájat. Varga két doboz cigarettát készített elő a kolhoz bejáratánál strázsáló őröknek. Úgy számított, hogy az ébresztőig hátralévő egy órában, ahogy máskor is, bőven megjárja az utat Kátya házáig és vissza, de a kapuig sem jutott. Kátya anyja az őrökkel veszekedett, s miközben a kezével hevesen gesztikulált, Varga nevét kántálta a maga sajátos akcentusával. Ugyanazt a kék ruhát viselte, mint előző nap, az arca még öregebbnek és meggyötörtebbnek tűnt, és volt valami látomásszerű abban, ahogy a váratlan szélrohamok belekaptak kibontott ősz hajába, összeborzolták és megemelték az ég felé. Mint egy élő vád meredt Vargára, és Varga azonnal felfogta, hogy a puszta tekintetéből az asszony már mindent ért, mindent tud. És Varga meghátrált a borzalmas felismerés elől; olyan heves volt a fájdalom, amely belülről elöntötte a koponyáját, hogy el kellett fordítania a fejét. De elég volt csak egy pillantást vetnie a kolhoz udvarán parkoló teherautókra, és a megmásíthatatlan múltat baljós gondolatok és még sötétebb félelmek szorították ki elméjéből: a megkínzott és megcsonkított hullák látványa, a felé rohanó partizánok barna, elmosódó foltjai, a vad ázsiai arc és a gonoszul összehúzódó szempár, ami Jazino óta kísértette. Miközben az egyik épület árnyékába húzódva dermedten figyelte, ahogy az őrjöngő zokogásba roskadó
