Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - Kötter Tamás: Ha kell, puskatussal; Nincs kegyelem
52 nyújtó fák törzséből darabokat szaggattak ki a lövedékek. De ez még csak a túlfeszült idegrendszerek első kapkodó reakciója volt, ami eltartott néhány másodpercig, aztán a hadnagy féltérdre ereszkedett, és kiadta a szakasznak a tűzparancsot. Az első sorokat pillanatok alatt valósággal lekaszálták a géppuska sorozatai. A menekülők második hulláma meg sem próbált a földhöz lapulva fedezéket keresni a gyilkos tűz elől. A tömeg saját lendületétől sodorva átgázolt a földön heverő holtakon és sebesülteken, és rohant tovább, hogy néhány lépés után velük is a honvédek sortüzei végezzenek. Orosz oldalról is felerősödött a tüzelés, PPS-sorozatok keveredtek a ritmusra felugató MG-42-es és a karabélyok ostorcsapásszerű dörrenései közé. A partizánok a falusiak közt elvegyülve próbáltak kicsúszni a gyűrűből. Egymást fedezve előrerohantak négy-öt métert, aztán a földhöz lapulva tüzeltek tovább. – Lőjenek! Ne engedjék, hogy teret nyerjenek! – próbálta túlkiabálni a hangzavart a főhadnagy. Varga pontosan és takarékosan dolgozott. Mivel az MG-42-es csöve nagyjából százötven hosszú sorozat után túlhevül, és a személyzete cserére kényszerül, igyekezett minél rövidebb, célzott sorozatokat leadni. Nem akarta, hogy miközben a cserével van elfoglalva, az ellenség lélegzethez jusson. Szinte már ritmusra tette a dolgát. Tüzelt. Célzott. Tüzelt. Sikerült is a partizánokat a földre kényszerítenie; a még életben lévő civilek riadt nyájként menekültek vissza a faluba. A partizánok, érezve, hogy fogy az idejük, a folyamatosan pásztázó géppuska ellenére kúszva-mászva olyan közel jutottak a magyarokhoz, hogy legfeljebb száz méter választotta el őket tőlük. Egyetlen rohamra volt már csak szükségük, hogy áttörve a honvédek vonalán eljussanak a biztonságot nyújtó erdőbe, de aki közülük megkockáztatta, hogy feláll, azonnal holtan vagy sebesülten rogyott vissza a földre. Már hosszú percek óta tartott ez az állóháború, amikor Varga géppuskája elhallgatott. – Miért nem lősz?! – rivallt rá az irányzó. – Egy töltény beszorult a csőbe – kiabálta vissza Varga. Kétségbeesetten próbálta kiszabadítani a beszorult töltényhüvelyt, de nem sikerült. – Új csövet! – kiáltott oda a töltőkezelőnek. Tíz másodperc sem telt el, és a géppuska újra megszólalt, mire az oroszok a földre vetették magukat. De megint beragadt a töltény. – Az istenit neki! – üvöltött fel Varga. Megpróbálta kipiszkálni a beszorult hüvelyt, és amikor felemelte a fejét, látta, hogy a mező nyüzsög a partizánoktól; a feje körül golyók fütyültek, felszaggatták előtte a földet, tompa puffanással csapódtak be a fatörzsbe vagy téptek ki belőle darabokat, ő pedig egyedül volt a géppuska mellett. Az oroszok húsz-harminc méterre lehettek tőle; ketten egyenesen felé rohantak. A pisztolya, az egyetlen megmaradt működőképes fegyvere után nyúlt, de gyötrelmes szorongás nehezítette el karját és bénította meg az akaratát. Az egyik partizán egyszerűen átugrotta a géppuska fedezékéül szolgáló fatörzset és rohant tovább, de a társa, egy szakállas, portól feketéllő arcú, ázsiai férfi megtorpant, majd rövid habozás után Vargára emelte a fegyverét.
