Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - Kötter Tamás: Ha kell, puskatussal; Nincs kegyelem
51 – A németek majd kizavarják őket a faluból, maguknak nincs más dolguk, mint puskavégre kapni a menekülő partizánokat – magyarázta el a taktikai helyzetet az osztag parancsnoka. – És a falusiak? – kérdezett vissza az őrmester. – Velük mit csináljunk? – Ez egy partizántanya. Itt nincsenek civilek, csak partizánok vannak – felelte a főhadnagy. – Ugye emlékeznek még rá, hogy mi történt a bajtársaikkal? Ne feledjék, ez partizánháború, ahol nincs kegyelem, vagy ők, vagy mi – figyelmeztetett ismét, aztán egyenként kijelölte a szakasz tagjainak a helyét, és meghatározta a tüzelési sávokat. A település déli oldalát uraló magaslatot egy SS-alakulat szállta meg, a falut keleti és nyugati irányból szegélyező, lágyan hullámzó mezőket féllánctalpasok és ukrán milicisták tartották szemmel. A csapda bezárult; a németek jelzőrakétát lőttek fel. Varga egy kidőlt fa törzse mögött állította fel a Hitler-fűrész állványát, ahogy a katonák maguk között, nagy tűzgyorsasága miatt, az MG-42-es géppuskát hívták. Közvetlenül Varga bal oldalán a töltőkezelő feküdt. Az ő dolga volt, hogy tüzelés közben adogassa a hevedert, és amennyiben szükséges, minél gyorsabban kicserélje a fegyver csövét. Varga másik oldalán az irányzó foglalt állást, aki ütközet alatt távcsővel figyelte a terepet, és irányította a fegyver tüzét. Az aknavetőtűz tompa, puffogó hangja adta meg a jelet a támadásra. Hama- rosan füst borította be a falut, több helyen is tűz keletkezett. Az emberek a robbanások hangjára kitódultak a házakból és tanácstalanul rohangáltak összevissza. Valaki meghúzta a harangot. A robbanások zaja összekeveredett a harangzúgással és a német géppuskák kelepelő hangjával. Mindez legfeljebb tíz percig tartott, aztán elhallgattak a nehézfegyverek, és a dombot csatárláncba fejlődött, mezőszürke színű egyenruhás, acélsisakos katonák lepték el. A vészjósló csendet csak a harang érces kongása törte meg. A németek minden sietség nélkül ereszkedtek le a magaslat lankás oldalán, mintha csak, eleget téve a harangszó hívásának, misére indulnának. Azokat, akik a faluból kivezető utat választották a menekülésre, szétszórták a lapos mezőn és lekaszálták a féllánctalpasok géppuskái meg az ukrán milicisták sortüzei. Csak néhányan jutottak vissza élve a faluba. A többség, ősi ösztöntől hajtva, a legközelebbi biztonságos hely, a nyírfaerdő felé vette az irányt. Varga az MG-42-es irányzékán keresztül figyelte, ahogy a menekülők alakjai kiválnak a házak árnyékából, és az erdőt a falutól elválasztó tarlón át egyenesen az állásaik felé rohannak. A mezőt Kátyához hasonlóan kék ruhát viselő nők, gyerekek és térdig érő, fehér inges, bocskoros öregemberek lepték el. A tömeg gyorsan közeledett, hamarosan arcot öltöttek az elöl futók. Fegyveres férfiakat sehol sem láttak, a tűzparancs késett. Varga reménykedve fordult hátra; a főhadnagy összeszorított szájjal távcsövével pásztázta a mezőt. – Még várjon! – szólt oda Vargának, mintegy megérezve annak néma kérdését. Ekkor dördült el az első lövés. Az egyik honvéd nem bírta tovább idegekkel, vagy a falusiakat élő falként maguk előtt terelő partizánok közül lőtt valaki, Varga nem tudta eldönteni. Egy sóhajtásnyi időbe telt, és újabb fegyverek kapcsolódtak be a tűzharcba, néhány menekülő elbukott, a honvédeknek fedezéket
