Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - Kötter Tamás: Ha kell, puskatussal; Nincs kegyelem
50 – Jól nézzék meg őket! – mutatott a főhadnagy a fákhoz kötözve ernyedten lelógó véres testekre. Nevelési célból nem engedte, hogy azonnal levágják őket. – Maguk is könnyen így járhatnak. Ezért jegyezzék meg, nincs kegyelem, vagy ők, vagy mi. Varga jókötésű, széles vállú férfi volt. A haja sűrű, gesztenyebarna, álla szögletes, karján kidagadtak az izmok. Egy Ungvár környéki faluból származott. Amikor Kárpátalját visszacsatolták Magyarországhoz, behívták katonának, és Ukrajnába küldték. Mivel ruténok közt élt, beszélte a nyelvüket, így könnyen szót értett az ukránokkal is. A vérengzésig eszébe se jutott, hogy meghalhat, sőt kifejezetten szerencsésnek érezte magát. A frontkatonákkal ellentétben viszonylagos kényelemben és biztonságban teltek a megszálló alakulatok napjai. Időnként ugyan kénytelenek voltak elhagyni a támaszpontjukként szolgáló falvakat, de ilyenkor is a lehető legóvatosabban jártak el, ügyelve rá, hogy ne piszkálják fel az oroszokat. A partizánok is tiszteletben tartották a magyarok felségterületét. Megelégedtek azzal, hogy megsarcolják a vasúton vagy teherautó-konvojokon szállított utánpótlást. Jobbára élelmiszert és gyógyszert követeltek a továbbhaladásért cserébe, néha-néha kifosztottak egy-egy falut, és vodkát főztek maguknak. Így ment ez egészen addig, amíg a németek előretörtek és az oroszok hátráltak. De Sztálingrád után fordult a kocka. Az oroszok új erőre kaptak, és a Vörös Hadsereg légi úton kiképzőket, parancsnokokat, komisszárokat, fegyvert és utánpótlást küldött a partizánoknak, azzal az utasítással, hogy minden eszközzel pusztítsák a megszálló német–magyar erőket – nem telt sok időbe, és elfajultak a dolgok. Amíg az erdőkben a partizánok, a falvakban a magyarok voltak az urak. A helybéliek főztek és mostak rájuk, a honvédek cserébe megvédték őket a katonaszökevényekből összeverődött bandáktól. Aztán ott voltak még a katonafeleségek, az olyan lányok, mint Varga panyenkája, Kátya. Ukrajna olyan volt, mint egy üres magtár, amelyet a németek kisöpörtek. Minden élelmet, amit ez a gazdag föld megtermelt, a birodalomba, vagy egyenesen a frontra vittek. Az emberek éheztek, de mindenki élni akart, ahhoz pedig enni kellett. Kátya már négy hónapja volt Varga szeretője, aki élelemmel kedveskedett neki: saját fejadagjából a legjobb falatokat osztotta meg a lánnyal, konyhából, raktárból csente el, amit tudott, és ha éppen nem volt más, konzerveket vitt a szalmatetős kunyhóba, ahol Kátya az anyjával élt. A vérengzést követően a parancsnokság nyomozást rendelt el. Hamarosan partizántanyává nyilvánítottak néhány falut, és megtorló osztagok rajzottak szét, hogy kifüstöljék a hírszerzés szerint ott megbúvó ellenállókat. Varga osztagát egy Jazino nevű falu alá vezényelték. Fehérre meszelt, szalmatetős, minden terv nélkül szétszórt házak szegélyezték a falut kettészelő földutat. Az úttal párhuzamosan patak futott, egy fahídon lehetett átkelni rajta. Az ég tiszta volt és kék, lágy szellő fújdogált, az út menti porban verebek fürödtek, amikor Varga osztaga reggel a falu északi oldalától négy- ötszáz méterre húzódó nyírfaerdő szélén állást foglalt. Jazino a szalmatetős apró házaival, hagymakupolás, roskadozó templomával furcsán nyugodtnak tűnt.
