Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - Kötter Tamás: Ha kell, puskatussal; Nincs kegyelem
48 mozgósítás mámorító zűrzavara, a véget nem érő hadi tanácskozások. Végül az ezred búcsúztatása, az utolsó nap, amikor még tényleg elmondhatta magáról, hogy fiatal, és a világ minden szépsége rá vár. A zene pattogó, fémes üteme ott lüktetett a fejében, ahogy vad csinnadrattával masíroznak át a város főterén; a Nagy Háború emlékművén a zászlót a feje fölé tartva rohamra induló katona tekintete szinte egybeforr az övével. Akkor és ott nagyon egyszerű ügynek ígérkezett ez a hadjárat. Egyetlen fékezhetetlen lendületnek, amely majd egészen Moszkváig röpíti a németeket, és velük a magyar sereget, benne Molnárral. De mindez már a múlté, ezt tudta jól. Álmait örökre maga alá temette Oroszország hópusztasága. Az ezredes irodája előtti folyosó, ahol korábban ő is várakozott, tele volt tisztekkel. Azoknak az egységeknek a parancsnokai voltak, amelyek Molnár századához hasonlóan az utóvéd utóvédjét alkották. Néhányan közülük hangos beszélgetésbe merülve latolgatták az esélyeiket, mások lehunyt szemmel a falat támasztották vagy azon a néhány széken aludtak, amelyet a várakozóknak tartottak fenn. – Hadnagy – fordult a durván ácsolt asztal mögött ülő ügyeletes tiszthez az ezredes. – Állítson ki egy menetparancsot. Molnár főhadnagy majd megadja a szükséges adatokat hozzá. A tiszturak – fordult a várakozók felé – pedig jöjjenek be. A folyosó egyik pillanatról a másikra kiürült. Molnár egyedül maradt az ügyeletes tiszttel és a sarokban megint őt bámuló híradós katonákkal. Az ügyeletes tiszt néhány rövid kérdést tett fel, amelyekre Molnár ugyanolyan röviden válaszolt. Két perc sem telt bele, és zsebében a menetparanccsal kilépett a parancsnokság épületéből. Félhomály ülte meg a falun túli fehér hósivatagot. A házak közt futó, teherautók és páncélosok vágta útnyomon kisebb-nagyobb csapatok tartottak nyugat felé. Az ellenkező irányba egyetlen lélek sem igyekezett. Hiába volt a dermesztő hideg és a metsző szél, a katonák arca örömöt és megkönnyebbülést tükrözött. Kelet felől egyre erősebben hallatszott az orosz tüzérség tompa morajlása, időnként fények villantak fel a falu irányából, ahol Molnár a századát hagyta. Mintha vihar közeledett volna. Egy cigarettányi időbe telt, amíg felsorakozott a század. Molnár megköszönte nekik az addigi helytállást, aztán röviden, kertelés nélkül vázolta nekik a helyzetet és a rájuk váró feladatot. Nem tartott tovább tíz percnél a dolog. – Ha kell, puskatussal, de visszaverjük őket! – fejezte be az eligazítást Molnár. Fél óra sem telt bele, hogy elhangzott az „oszolj!” vezényszó, Molnár és Török egy mokány orosz ló húzta szán mellett álltak. – Jobb lesz, ha sietsz – búcsúzott a hadnagytól Molnár. – Itt gyorsan esteledik. Belgorodig majd’ nyolcvan kilométer az út, de ha igyekszel, és a szerencséd is kitart mellé, reggelre már ott lehetsz. Búcsúzóul a két tiszt összeölelkezett. Molnár megvárta, amíg Török szánja apró ponttá zsugorodik a sűrűsödő homályban, és csak ezután mászott le az egyik hóba vájt lőállásba, hogy ellenőrizze a géppuska beállítását.
