Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - Kötter Tamás: Ha kell, puskatussal; Nincs kegyelem
47 – Biztos? Hallottam, hogy reggel adódtak nehézségei. – Már nincs semmi bajom. A fülem ugyan zúg még egy kicsit, de más gond nincs velem – felelte Molnár, de közben áramütésként futott át az agyán a felismerés: bekövetkezett, amitől a legjobban rettegett. – Jól van – bólintott az ezredes, elengedte a főhadnagy tekintetét, a falra akasztott, apró zászlókkal teletűzdelt térképhez lépett. – Ma reggel sikerült itt – mutatott rá egy utat jelölő ide-oda kacskaringózó fekete vonalra – megnyitnunk a gyűrűt. A hadvezetés úgy döntött, hogy eleget szenvedtünk már. Kifogytunk a tartalékokból, képtelenség tovább feltartani az oroszt, ideje kivonni az utolsó csapatainkat is a frontról. A kivonás rugalmas elszakadással történik, az első menetcél Belgorod – egyenesedett fel az ezredes. – Néhány más egységgel együtt az ön százada biztosítja a visszavonulást. Úgy is mondhatnám, hogy ezek a csapatok lesznek az utóvéd utóvédje. A legfelsőbb vezetés azt a parancsot adta, ha kell, puskatussal, de még huszonnégy órán keresztül tartsuk fel az oroszokat. Értettem! – vágta magát vigyázzba Molnár. – Ha kell, akkor puskatussal, de visszaverjük őket! – ismételte a parancsot harsogva. – Főhadnagy… – sóhajtott az ezredes –, nagyra értékelem, amit eddig tett, de a tegnapi események után sajnos nem vezetheti tovább a századát. Nyilván megérti, hogy ebben a … – egy pillanatra megállt, mintha a megfelelő szavakat keresné, aztán komor hangon így folytatta –: vészterhes helyzetben a legkisebb megingást sem engedhetjük meg magunknak. Molnár agya lüktetett, a szája kiszáradt, úgy érezte, a nyelve az ínyéhez ragad. Az ezredes minden egyes szava mintha apró robbanásokat idézett volna elő az agyában. Hosszú pillanatok teltek el, amíg magához tért. – Ezredes úr, mint mondottam, már tökéletesen jól vagyok. Készen állok a szolgálatra – minden erejére szükség volt, hogy kihúzza magát. Izmait megfeszítve, mint egy élő szobor, úgy állt a parancsnoka előtt. Merev tekintete az ezredes válla felett a térkép egyetlen pontjára fókuszált, egy kék zászlóra, ami a századának a helyzetét jelölte. – Tudom fiam, tudom. De értse meg, hogy ebben a helyzetben nem tehetek mást. Hatvan-hetvenezer, javarészt fegyvertelen ember van mögöttünk, az ő kimentésükről van szó. Ha áttör a szovjet… Mintegy magát szakítva félbe, mintha félne, hogy befejezze a mondatot, az ezredes öklével az asztalra csapott. Rövid csend ereszkedett a két tiszt közé. – Adja át a parancsnokságot a helyettesének, és haladéktalanul jelentkezzen Belgorodban a hadikórházban – folytatta már-már tárgyilagos hangon az ezredes, és karjánál fogva, szelíd mozdulattal az ajtó irányába kormányozta a főhadnagyot. – Ott majd döntenek a további sorsáról. És főhadnagy – fordította maga felé a már az ajtóban álló Molnárt –, egy percig sem kell szégyenkeznie a dolog miatt. Maga derekasan helytállt az elmúlt napokban, de az emberi teljesítőképességnek is vannak határai. Mintha egy mély, sötét és zavaros vizű folyóba zuhant volna, úgy örvénylettek Molnár körül az emlékek: újsághírek az újabb és újabb német előretörésekről, a
