Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - Kötter Tamás: Ha kell, puskatussal; Nincs kegyelem
46 – Halott? – Egy sem. – És a katona, aki velem volt? – kérdezte Molnár. – Ő hol van? – Nem volt önnel senki, főhadnagy úr – felelte Molnár, miközben tanácstalanul pillantott a körülöttük állókra. – Biztosak ebben? – Molnár tekintete kétségbeesetten ugrált egyik emberéről a másikra. – Olyan forma volt, mint én, és velem egykorú lehetett – bizonygatta tovább az igazát. – Beszéltem vele, valószínűleg ő is légnyomást kapott. – Higgye el, hogy nem volt ott senki – nyugtatta a hadnagy Molnárt. – Igaz, Kovács? – fordult az egyik őrmesterhez. – Alázatosan jelentem, amikor megérkeztünk, csak a főhadnagy urat találtuk a patakmederben – vágta magát vigyázzba az őrmester. – Nem is hiányzik senki? – kérdezte Molnár. Érezte, ahogy lassan elbizonytalanodik a katonát illetően. Még mindig émelygett. Úgy érezte magát, mint egy félig leengedett luftballon; legszívesebben már hagyta volna az egészet a fenébe. – Őrmester? – fordult válasz helyett újra Kovácshoz a hadnagy. – Jelentem, mindenki megvan – felelte az. – Kívánja, hogy átkutassuk a patakmedret? – kérdezte a hadnagy, bár látszott rajta, hogy nincs nagy kedve visszamerészkedni a senki földjére. A főhadnagy még egy fáradt pillantást vetett a falu keleti, oroszok birtokolta felére, aztán nemet intett a fejével. Molnár kinyújtotta a lábát, és hagyta, hogy a folyosó melege szép lassan átjárja a teste minden porcikáját. A telefonok egyfolytában csengtek; a segédtisztek időnként bekapcsoltak valakit az ezredeshez; futárok érkeztek és távoztak nagy sietve. A sarokban két híradós katona gubbasztott egy adóvevő mellett. Hamarosan elnyomta a meleg és a fáradtság. Arra ébredt, hogy már félig lecsúszott a székről. Visszabámult a segédtisztekre, a híradós katonákra, s feltornázta magát egyenes helyzetbe. – Az ezredes azonnal fogadja – mondta az egyik segédtiszt. Köszönöm. A félig nyitott ajtón át is hallotta az ezredes erős, mély, dörmögő hangját: – Jöjjön be a főhadnagy úr! – Menjen – intett Molnárnak a segédtiszt, aztán rájuk csukta az ajtót. Az ezredes sem festett jobban, mint Molnár. Az arca szürke volt, a szeme fehérje piroslott a kialvatlanságtól és fekete karikák húzódtak alatta. Meghallgatta a főhadnagy rövid jelentését a reggeli eseményekről. Molnár legnagyobb meglepetésére nem firtatta a visszavonulást és annak körülményeit. Nem fenyegette hadbírósággal a főhadnagyot, ahogy egyébként ebben a helyzetben elvárható lett volna tőle. Éppen ellenkezőleg, mintha egy kedélyes beszélgetésre készülne a beosztottjával, cigarettával kínálta Molnárt. A két tiszt az első két-három slukk erejéig szótlanul eregette a füstöt, csak ezután szólalt meg az ezredes. – Főhadnagy, hogy van az egészsége? Mint aki most látja először, tetőtől talpig végigmérte Molnárt, majd az arcát kezdte el fürkészni. – Tökéletesen.
