Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - Kötter Tamás: Ha kell, puskatussal; Nincs kegyelem
45 elmegy! Hát menjünk el mi is… még előttünk az élet, és annyi szép és jó dolog vár ránk… Lányok, gyönyörű lányok, akiket asszonyokká teszünk, és családot alapítunk velük. Fényes karrier! Csillagok a váll-lapon, egyik előléptetés a másik után. Százados! Őrnagy! Ezredes! És utazások! Járt már Itáliában, főhadnagy úr? A napfényes Toszkánában? És az Etnát megmászta-e már? Nem? Akkor ne habozzon, hiszen olyan rövid az élet! Menjünk hát, amíg lehet… – biztatta Molnárt. Ezen a lehetőségen Molnár komolyan elgondolkodott. – Fontolóra veszem – mondta száraz, vontatott hangon, de képtelen volt felállni. Mint lepkét a gyűjtő gombostűje, a patak medréhez szögezte a kötelességtudat. Tehetetlennek érezte magát, és ez dühödt gondolatokat ébresztett benne. – Itt maradunk – határozta el magát végül. – És ez parancs – fordult a katonához. – Hát persze – felelte a katona a legnagyobb nyugalommal. – A parancs, az parancs. – Ugye tudod, mi jár a parancsszegésért? – folytatta Molnár, mint aki nem biztos benne, hogy az utasítását valóban végrehajtják. – Helyben felkoncolás. Ez a vészterhes mondat volt az utolsó, amelyet egymással váltottak. Néma közömbösségbe süllyedtek mind a ketten. Varjak károgtak felettük, újabb ágak reccsentek meg a jéggé fagyott hó súlya alatt, valamilyen apró állat mocorgott a közelükben, de ettől eltekintve a falu a tökéletes béke benyomását keltette. – Már azt hittük, hogy elveszítettük – mondta Török a lassan magához térő Molnárnak. Egy rossz széken ült egy viskó mögött, és még mindig szédült. Úgy egy tucat embere vette körül. A katonák olyan arcot vágtak, mintha egy halálos beteg ágyánál állnának. Rumot itattak vele, de most ez sem esett jól. Nem ez volt az első eset, hogy légnyomást kapott, de ilyen rosszul még nem érezte magát. – Hogy állunk? – fordult Molnár a hadnagyhoz. Lassan, akadozva beszélt. – Éppen hogy ki nem kergettek bennünket a faluból, de végül sikerült megvetnünk a lábunk. Már ki is építettük az új állásokat – mutatott a hadnagy a házak előtt húzódó hóárokra és gödrökre. – A többi egység is kénytelen volt velünk párhuzamosan visszavonulni, hogy szét ne essen az arcvonal. Velük már felvettük a kapcsolatot. Az előbb járt itt a zászlóaljparancsnok, de nem tudta kivárni, amíg magadhoz térsz. Tovább kellett mennie, a ruszkik máshol is próbálkoztak. Arra kért, hogy adjam át az üzenetét: jobbulást kíván, és reméli, hogy mielőbb vissza tudsz térni a szolgálatba. – Már jól vagyok – mondta Molnár, és igyekezett nyugodtnak tűnni, de magában ezt gondolta: akkor már mindenki tudja. A katonák, a többi tiszt, a zászlóaljparancsnok után hamarosan az ezredeshez is eljut a hír, hogy ő, Molnár István főhadnagy, amikor igazán szükség lett volna a higgadtságára és bátorságára, csődöt mondott. És ki tudja, hogy mit hordtam össze, amíg észhez nem tértem, futott át az agyán az újabb baljós gondolat. Próbált visszaemlékezni az elmúlt két, három órára, de csak mondatfoszlányok maradtak meg benne egy beszélgetésből. – Jól van. Az a lényeg, hogy nem tudtak áttörni. Mekkorák a veszteségek? – Néhány könnyebb sebesült. Egész olcsón megúsztuk a dolgot.
