Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - Kötter Tamás: Ha kell, puskatussal; Nincs kegyelem
42 sereg visszavonulását fedezték. Már egy hete vívták véres utóvédharcaikat az Oszkol folyó mögött. – Ha kell, itt halunk meg… – ismételte meg Török a parancsnoka szavait. – És az ezredes, ő mit… – Ez az ezredes parancsa! – vágott közbe Molnár. Még mindig dühös volt magára. – Idefigyelj – folytatta suttogva, mert a két szakács mozgolódni kezdett a ponyva alatt a sarokban, és Molnár nem akarta, hogy a legénység közt rémhírek terjedjenek; volt már elég bajuk így is –, nem lesz itt semmi baj, csak tedd a dolgod. Menj a falu északi végébe, valószínűleg ott fognak próbálkozni, hogy átkaroljanak bennünket. Ha ott visszaverjük őket, minden rendben lesz. – István, mégiscsak beszélned kellene vele – erősködött a hadnagy. – Lassan nincs olyan emberem, akinek ne volna valamilyen fagysérülése. Ennek az egésznek már nincs semmi értelme… – Zoltán! – szakította félbe aznap éjjel már másodszor a főhadnagy Törököt. – Nem tűröm ezt a…. – kezdett bele, de befejezni ő sem tudta. Nyikorgott a durva deszkaajtó, egy zászlós lépett be, nyomában két, zsákot cipelő katonával. A zászlós a zsákra mutatott, és azt mondta, megsütjük. Fene tudja, mi fogta le a nyelvüket, de senki sem szólalt meg, amíg a krumpli meg nem sült. Akkor az egyik szakács kikapart egy gumót a parázs alól, megtáncoltatta az egyik, aztán a másik tenyerén, végül a markával összenyomta. Ahogy szétrepedt a szenes, hártyás héj, beleharapott a forró fehérségbe, és azt mondta, jól megsült. – Értsd meg, nem lehet – mondta a főhadnagy, miután lenyelte az utolsó falatot. – Két gyerekem van – folytatta Török. – A kisebbet még nem is láttam, már a fronton voltam, amikor megszületett. A hadnagy lehámozta a jobb kezéről a kesztyűt, benyúlt a kabátja alá, és rövid matatás után két fényképet tett le az asztalra. Mindkettő gyűrött volt, a szélük szakadozott. Zsírosan fénylettek a sok tapintástól. Az egyik műtermi fotó volt. Egy huszárruhába öltöztetett, fekete hajú ötéves kisfiú, oldalán játékkarddal, felszegett állal, elszánt tekintettel nézett a kamerába. A gyerek, mintha Török kicsinyített mása lett volna, arcvonásai annyira hasonlítottak a hadnagyéra. A másikon egy fáradtan mosolygó, barna kis nő, fehér pólyába bugyolált csöppséget tartott az ölében. A fénykép készítője azt a pillanatot kapta el, amikor a nő minden elgyötörtsége ellenére is boldogan pillant le az alvó babára. Molnár már az első nap észrevette Török kezén a jegygyűrűt, de a gyerekekről nem tudott. Tíz napja sincs, hogy a szétvert hadsereg legkülönfélébb alakulatainak roncsaiból összeállították az utóvédet. Ezek a napok szüntelen harccal teltek, a két tisztnek, a katonai dolgok mellett, szinte csak az udvarias bemutatkozásra volt ideje, nem volt módjuk igazán összemelegedni. – Nem lehet. Értsd meg, hogy nem tehetjük – ismételte makacsul Molnár, és átnyúlva az asztalon kezét nyugtatólag Török kezére tette. – Tisztek vagyunk, példát kell mutatnunk az embereinknek. Nem mi döntjük el, hol és mikor harcolunk. Nem lesz semmi baj. Ne gondolkodj most ezen, igyál egy kis pálinkát, az segít ilyenkor. – Jobb nem jutott a főhadnagy eszébe. Molnárnak, bár már közel járt a harminchoz, nem volt családja. Egy komoly férfinak illik ennyi idős korára megházasodni, figyelmeztette több ízben is az
