Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - Kötter Tamás: Ha kell, puskatussal; Nincs kegyelem
43 apja. És Molnár már egészen fiatal kora óta komoly emberként gondolt magára. A kőszegi cögeráj csinált belőle férfit, ahova tízévesen adták be. Mióta az eszét tudta, katona akart lenni. És ezt az elhatározását sem a hajnali kelés, a hideg hálótermek, az intézmény rideg légköre, sem a felsőbb évesek kegyetlenkedései, a tanárok távolságtartó szigora, a szüntelen unalmas gyakorlatozás nem tudta megingatni. Kőszegen nevelték belé azt a kötelességtudatot, ami jellemének sziklaszilárd alappillérévé vált, és soha nem hagyta cserben, ha a parancs teljesítéséről volt szó. Az akadémiát kitűnő eredménnyel végezte. A szolgálatot szigorúan vette, az itallal mértékkel élt, és ellentétben a tisztek többségével, sosem nyúlt kártyához. Az udvarlással sem voltak gondjai. Nem egy gáláns kalandban volt része az évek során, de végül egyik sem fordult komolyra. Egyszerűen nem volt szerencséje a nőkkel. Akiket szeretett, végül valamiért mindig elhagyták, másokat ő hagyott el. Aztán jött a háború, és Molnár abban maradt magával, hogy apai intés ide vagy oda, ezek a veszélyes és zavaros idők nem alkalmasak a családalapításra. Különben is még fiatal vagyok, van még időm, hogy megtaláljam az igazit; majd a győzelem után térek vissza az ügyre, így okoskodott magában. Gondolait, a házasság helyett, rövidesen a karrier kötötte le. Komoly tervekkel érkezett a frontra, úgy számolt, ha megállja a helyét, a hadjárat vége már századosi rangban, egy zászlóalj élén találja. Az már valami, azzal már bátran lehet nősülni, nyugtatta magát, ha szóba került a dolog. – Köszönöm, nem kérek – felelte Török. – Na, ne kéresd magad, igyál szépen! – úgy biztatta Molnár a hadnagyot, mintha kocsmában lennének. – Katona! – fordult az egyik szakácshoz. – Hozzon még pálinkát! – Szeretett volna véget vetni ennek a kínos beszélgetésnek. – Visszamegyek a szakaszomhoz – adta fel Török. A zubbonya zsebébe tette a fényképeket, a nyakába akasztotta a géppisztolyát és az ajtóhoz lépett. – Jól van – hagyta rá megkönnyebbülve Molnár. – Csak figyelj oda az embereiddel, hogy át ne karoljanak bennünket. Hajnali öt óra volt, amikor felébredt. A téli éjszaka hidege még percekig acélmarokként tartotta fogva a testét. Meg kellett dörzsölnie a combját, hogy fel tudjon állni. Félrehúzta a sátorponyvát és kinézett az ablakon. Hajnalodott. Csend ülte meg a környéket, a tüzérség morajlása sem hallatszott. A ház előtt őrszem rótta rövid útját oda-vissza. Percről percre foszlott körülöttük a sötétség, halványan derengett az ég. Aztán lassan felkelt a nap, és rózsaszínre festette az ég alját. Mintha csak erre vártak volna az oroszok, eldördült az első lövés. Rögtön utána kelepelni kezdtek a géppuskák, kis szünetekkel kézigránátok robbantak. Aknák csapódtak be elöl a vonalak környékén, aztán néhány másodperc múlva már a ház körül is. Hógejzírek törtek fel a becsapódások nyomán, még ép háztetők gyulladtak ki, mindent elborított az égő nedves szalma füstje. Rengeteg fegyver lőtt. Bekapcsolódtak a harcba a csinn-bummok is, és lassan átvették a szerepet az aknáktól. Dörrentek, recsegtek szünet nélkül. – Kifelé! – kiabált rá Molnár a sarokban összekuporodva fekvő szakácsokra. – Puskákat kézbe, és kifelé! – tépte fel az ajtót, amikor egy krétafehér arcú tizedesbe ütközött. A tizedes azt kiáltozta, hogy az állásaikat elfoglalták az oroszok, mindenki meneküljön.
