Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - Kötter Tamás: Ha kell, puskatussal; Nincs kegyelem
41 Egy katona jött be, megállt a hadnaggyal szemben és tisztelgett. – Jelentem, parancs az ezredes úrtól – mondta, és a főhadnagy felé nyújtott egy összehajtott papírlapot. – Adjon egy kávét – mondta az egyik szakácsnak a főhadnagy, és elvette a parancsot. – Neki is – intett a fejével a katona felé. Belekortyolt a meleg, keserű, állagát tekintve melaszhoz hasonlító italba. Az arca grimaszba rándult a német pótkávé ízétől. Csak ezután olvasta el a parancsot: „További utasításig maradjon az állásaiban, és tartsa azokat.” Tehát nincs visszavonulás. Tisztelte az ezredest, és sohasem vonta kétségbe a parancsait, ahogy mások parancsait sem – soha, egyetlen alkalommal sem fordult ez elő vele. Most mégis elgondolkodott annak szokatlan és furcsa módján. Komolyan lehet ezt venni, hiszen már elveszítette a fél századát, és majdnem a teljes nehézfegyverzetét. – Tudják mit, adjanak egy pálinkát! – fordult a szakácsok felé. Szinte sütött a konyha vasteste; a pálinkától kellemes bizsergés járta át. Tudta, hogy el fog aludni, de abban bízott, hogy az oroszok nyugton maradnak, és éjjel nem lesz dolga. A térképtáskájába csúsztatta a parancsot, rádőlt az asztalra és elaludt. Amikor felébredt, egy másik tiszt ült az asztalánál. A hadnagy fiatal, magas homlokú férfi volt, az arca ugyanolyan elnyűtt és sápadt, mint a főhadnagyé, a szeme kialvatlan. Kávé gőzölgött előtte, géppisztolyát a szék karfájára akasztotta. Állát az öklére támasztva, csukott szemmel ült. Majd ivott a kávéból, és rápillantott a főhadnagyra. Molnár felemelte a fejét és ránézett. – Török. – Parancsnok – mondta a fiatal férfi. – Elaludtam, a fene enné meg. – Molnár megdörzsölte az arcát. – Minden jól megy? – A helyzethez képest igen. Mindketten hallgattak. Tüzérségi ütegek tompa dübörgése hallatszott, de nagyon távolról. Kint vibrált a csend. Molnár szemügyre vette a hadnagy elcsigázott, borostás arcát, az ócska síkesztyűt, amelyet még a házban sem vett le, így ha inni akart a kávéból, kénytelen volt a tenyerébe venni a bádogbögrét, mint egy kisgyerek. – Mit gondolsz, hány napig kell még tartani magunkat? – törte meg a csendet Török. – Ameddig szükséges – válaszolta Molnár. – Ha kell, itt halunk meg – tette hozzá, de rögtön meg is bánta. Világ életében hajlamos volt a patetikus érzelmekre. Ugyan, ki akarna itt vagy bárhol máshol meghalni!? A katona gyakran nem a győzelemért, hanem a puszta túlélésért harcol. A fene enné meg, semmi szükség rá, hogy pont most keltsek pánikot, dühöngött magában. Már több mint két hete annak, hogy a Vörös Hadsereg csapatai kitörtek a Don menti hídfőikből, és szinte órák alatt áttörték az elkeseredetten védekező második magyar hadsereg cérnavékony védőállásait. A megvert csapatok azóta nagy kínnal-keservvel vánszorogtak vissza a háttéri terepekre. Molnár százada egyike volt azoknak a hadosztálynyi erőt képviselő egységeknek, amelyek a menekülő
