Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - Zelei Miklós: Gyilkos idők (Epikus improvizáció, I. rész)
36 – Eredeti gyári papucsokkal járok – mondja Zrini Feri. – Nem hazaiak vannak rajta, hanem csehszlovákok. A pótkeréken is. – A téli papucsok? – kérdezi apám. – Azok is – mondja Zrini Feri. – Megjönnek időben Csehszlovákiából. Van már ígéret. A magyar külső nem jó. – A rendőr nem állított még meg, amikor mentek haza? – kérdezi apám. – Dehogynem! A múltkor. Leheljen rám! Ivott! Nem ittam. Ivott! Nem ittam. Leheljen! Lehelek. De én megtanultam úgy elfújni az orruk előtt, hogy meg nem éreznek semmit. De a múltkor. A múltkor mi volt. Egy kocsmánál megállunk. Ül benn egy férfi meg egy nő. A férfi sört iszik. Aztán mennek az autójukhoz. Nekik is Š kodájuk van. Rögtön odaugrik egy rendőr. Láttam, hogy ivott, mondja a férfinek a rendőr. Igen, de nem én vezetek! Hát ki? A feleségem. – A nő vezet? – mondja apám. – A nő vezet! – mondja anyám. – Most képzeljétek el – mondja Rózsa. Hatalmas robaj, kapunyitás, ajtócsapkodás. Hívatlanul a társaság. – Belepisáltunk a tankotokba, hogy tovább maradjatok. Jöttünk mi is mulatni! Még éppen jut annyi idő, hogy Zrini Feri apámnak odasúgja: – A dr. Szabó Pista! 56-os maradt egy kicsit. Ne járjon ki hozzád. Ne barátkozzál te vele. Nem hiányzik az neked. És Szabó Pista nem jön többet. * Hipóval kell föltakarítani. A fürdőszobában a nyomokat. Mehettek volna hátra is. Még az is megvan. De megnőnek a távolságok. Ami az előbb még itt volt, a következő pohár után az ég alján tűnik el. A fürdőszobában a mennyezettől alig fél méterre egy kicsi ablak. Ott hullik be egy kevés napfény a homályba. Megcsillan a fafűtéses fürdőkályha ezüst oldalán, a vízcsöveken. Még van szarufésű. A mosdó fölött üvegpolcon. Akkorka, mint a vérsavó színű, fogait könnyen hullató, kis műanyag fésű, egyik fele sűrű, másik fele ritka fogazattal, de még szaruból van. A minél több természetellenes anyagot! jelszóval átváltozó világban. Apám használja. Fogainak köze lassan töltődik föl a finom anyaggal, amennyi naponta egy emberből meghal. Méri az időt. Nyári reggeleken, a napforduló idején, egy kicsi időre ráesik a napsugár. Fénylik az egyenletesen, tükörsimán megkötő hajzsír a fénytelen fésűfogak között. Tátott szájjal bámulom. Nem merem megérinteni. Még él apám. Szavai még nem az emlékeim, élőben hallom őket. Atyai szó. – Ne zsebőjj! Akkor hangzanak el, amikor elmegy mellettem, s látja, hogy zsebben a kezem. Ne gyűrjem, ne tág ítsam ki zseböléssel a nadrágo t. Ne legyek trehungya. – Szives vagy! Hosszú í-vel kell írni. De hadd legyen így. Ahogyan hangzik. Szívizomgyulla- dás miatt sokat voltam kórházban. Mindig hallom, ha valami fizikailag megerőltetőt vagy annak látszót csinálok. Ami nem tesz a szívnek jót. A szív nem múlik el!
