Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - „Világéletemben szabad ember voltam…” (Apáti-Tóth Sándorral Rigó Róbert beszélget)
95 Amikor már kezdett a vállalkozás a maga lábára állni, akkor tértem vissza oda, ahonnan elindultam. És folytattam ugyanonnan, ahol korábban abbahagytam. Fiatalkoromban nagyon szerettem Ernest Hamingway-t, és neki volt az a módszere, ha igaz, minden nap, amikor befejezte az írást, tudta, hogy mi lesz a következő mondat, amit másnap le fog írni. Én 15 éven keresztül tudtam, hogy mi lesz a következő kép és anyag, amit el fogok készíteni. Úgyhogy nem egyszerűen, hazudnék, ha azt mondanám, hogy zökkenőmentesen, de sikerült visszatalálnom oda, ahol abbahagytam. Közeledett 2008, a hatvanadik születésnapom éve. Úgy éreztem, hogy mindazt, amit valamikor elérendő célként, feladatként magam elé tűztem, teljesítenem kell. Nyilván ez nem ment egyik pillanatról a másikra, de végül sikerült egy nagy, közel kétszáz képből álló egységgé rendeznem az addigi képeimet, és ezt mutathattam be egy önálló kiállításon a Magyar Nemzeti Galériában. 2008. augusztus 8-án, hatvanadik születésnapomon volt a megnyitó. Csodálatos, felszabadító érzés volt, hogy a lezárással egyben – amit ugyan sokkal korábbra terveztem – új lehetőséget nyitottam ki magam előtt. Közben a fotótechnika hatalmasat változott, hiszen az analógtól a digitális technika átvette a vezető szerepet. Nem is az a lényeg, hogy átvette a vezető szerepet, hanem az, hogy olyan új kifejezési lehetőséget kínál, ami az én képi világomnak a teljes megújulását hozhatta magával. Elkezdtem 2008 után az „Atlantisz”-t, az új ciklust építgetni. Ismétlem, nem dolgozom gyorsan, 2015-ben mutattuk be Budapesten, a Petőfi Sándor utcában, a FUGÁ-ban, aztán a ceglédi Kossuth Múzeumban, Szentgotthárdon a Templom Galériában, majd egy fantasztikus helyen, a Tihanyi Bencés Apátság kiállítótermeiben, elképesztő, hogy micsoda pluszt adott hozzá az anyaghoz. Révkomáromban a Dunamenti Múzeumban, majd Nagyváradon, Szegeden, legutóbb Esztergomban a Nemzeti Múzeum Rondella Galériájában, lenyűgöző szakrális térben, s a sor idén is folytatódik. – Minek tulajdonítod ezt a sikert? Hogy érzed, miért ilyen népszerű ez a kollekció? – Elérkeztem egy olyan életkorba, amikor számot vetettem és visszatekintettem eddigi életemre. Sietve előrebocsátom, hogy tele vagyok tervekkel, tehát nem az elmúlásra készülök, de mindazt az élményt, emlékanyagot, emléktöredékeket, gondolattöredékeket, amik bennem felgyülemlettek és a korábbi anyagaimban nem mondtam el, most azokat jelenítettem meg ebben a ciklusban. Meghökkentő, szinte abszurd vállalkozás az emberi emlékezetben élő, de már alásüllyedő világot fotókon rögzíteni, ám úgy tűnik, hogy ezek a képek nemcsak az én magánemlékeimet idézik, hanem másokban is rezonanciát keltenek, másokban is felébresztenek olyan emlékeket, élményeket, gondolatokat, mint amik bennem kavarogtak, amikor ezeket készítettem. Azt hiszem, ez a lényege, de hát valahol a művészet lényege is az, hogy az egyediben ott legyen az általános, minden néző társszerző is egyben. – A kapocs édesapád, Pista bácsi és közted, a fotókat és a művészeteket illetően, számomra, ahogy nézegettem a képeket, ahogy Pista bácsi is mondta, őt úgy emlegették, hogy a fekete Tóth Istvánt, azaz alapvetően feketék a képei. Azt látom, hogy alapvetően, a fekete
