Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - „Világéletemben szabad ember voltam…” (Apáti-Tóth Sándorral Rigó Róbert beszélget)
96 szín, a fekete háttér nálad is domináns. Most, ahogy így az „Atlantisz” című albumodra ránéztem is ez jutott eszembe, ez helytálló lehet? – Néhány éve, amikor egy művészettörténész barátommal beszélgettünk atyám és az én képeimről, azt mondtam, hogy a kettőnk munkája között gyakorlatilag egy kapocs van, a fényképezőgép. Ő erre azt válaszolta, hogy nem, van még egy. Az, hogy mindketten Cegléden éltek. Most egy harmadikat tettél hozzá, azt, hogy a fekete alapból kijövő képek dominálnak. Az Atlantiszig nem volt jellemző rám a sötét háttér – bár valóban volt olyan ciklusom is –, de a mondandó most ezt követelte. Atyám életművének meghatározó része fekete-fehér, az Atlantisz szinte csak színes képekből áll. Más karakterek vagyunk, más korban is éltünk, szocializálódtunk. Ha most meg kellene neveznem, hogy mi az, ami közös, akkor az mindenképpen a maximális igényesség. Nyilván nem mindig sikerül az embernek hibátlan képet kiadni a kezéből, de törekedni kell arra, hogy mesterségbelileg, technikailag hibátlan legyen, súlya legyen, ne csupán fecsegjen. – Igen, én is úgy látom, hogy a perspektívád teljesen más. – Igen, nyilván más, persze, de ez nem értékrendbéli rangsor. – A technikai lehetőségek is most teljesen mások, mint néhány évtizeddel ezelőtt. – A technikai lehetőségek teljesen megújultak. Ezen túl – kisebb megszakításokkal – végigolvastam az életemet. Mindig megvolt bennem az igény, hogy ne csak a fotográfián belül pozicionáljam magam, én a munkámat az egyetemes emberi kultúra részeként próbálom látni. Érdekes módon, eltekintve egy-két fotográfus kollégámtól, akikkel szeretjük, tiszteljük egymást, a barátaim sem szakmabeliekből kerültek ki. – Köszönöm szépen a beszélgetést.
