Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - „Világéletemben szabad ember voltam…” (Apáti-Tóth Sándorral Rigó Róbert beszélget)
94 lelkes és tehetséges gárdát sikerült toborozni, jöttek pedagógusok, könyvtárosok, a kamerával ügyesen bánó embe rek, szóval ez remek periódusa volt az életemnek. 1995-ben ott tartottam, hogy világéletemben szabad ember voltam, rendkívül rosszul tűrtem és tűröm ma is a kötöttségeket, gyakorlatilag szabadúszóként dolgoztam egész életemben. Korábban kisebb szerződéseim voltak, múzeumi részmunkaidő, a Pest Megyei Hírlap nak húsz éven keresztül voltam tudósítója, mindenféle szerződés nélkül, külsősként. A televízió volt az első „rendes” munkahelyem, ahol fizetést kaptam, nem nagy, de rendszeres havi juttatást. Két cseperedőfélben lévő gyermekünk volt a 90-es években, és nyomasztott a felelősség, hogy az ő taníttatásukat, jövőjüket valahogy rendezni kell. Ez nagyon komoly teherként nehezedett rám. Számot vetettem azzal, hogy riportfotóból, sajtófotóból, alkalmazott fotóból egy ilyen kisvárosban, mint Cegléd, anélkül, hogy valamilyen politikai érdekcsoporthoz meggyőződésem ellenére oda kelljen csatlakoznom, nem lehet megélni. Ehhez nekem nem volt kedvem. Így valami polgári foglalkozás után próbáltam nézni, számba vettem a lehetőségeket, és egészen abszurd ötletek is fölmerültek bennem, nagyapáméknál ott állt üresen egy épület, megfordult a fejemben, hogy csirkekeltetőt üzemeltetek vagy halotti kegytárgyakat fogok forgalmazni… Végül arra jutottam, hogy nekem szerkesztői, képszerkesztői múltam van, és akkor a Tekintet folyóirat éppen nyomdahiánnyal küszködött, nem volt megfelelő nyomdájuk. Úgy döntöttem, hogy belevágok, nyomdát csinálok. – A mai napig is működik, ugye? – Igen, már második éve, hogy visszavonultam, egy hosszabb előkészítési folyamatot követően Áron fiunk vette át, a nyomda a mai napig sikeresen működik és fejlődik. – Főleg helyi kiadványokat, vagy országosakat is nyomtattok? – Cegléd elég kicsi piac, egyedül nem adna elég feladatot, távolabbról is kell munkát vállalni. – A fotózásra visszatérve, ott hagytuk abba, hogy a 80-as évek közepén volt az említett sikeres kiállításod, amit több országban is bemutattál. Azóta folyamatosan fotóztál is? – Kisebb-nagyobb megszakításokkal dolgoztam az újabb anyagokon. Én lassan készítem el a ciklusaimat, nem egyik pillanatról a másikra, éveken át érlelem a témáimat. – A képciklusok címeit is nagyon megfontoltan választod ki… – Igen, sokáig keresgetem azokat is. Amikor a televízióhoz kerültem, akkor az számomra annyira új terület volt, és annyira igénybe vett, hogy évekig a fényképezőgépet alig tudtam a kezembe venni, nehezen tudtam befejezni a megkezdett anyagomat. Ez az „Ecce homo” volt, az „Emlékek” pandantja, ahol már, mint említettem, a szovjet laktanya is megjelenhetett, így vált teljessé a 20. századi tömb. A tévé után következett a nyomda, ahol éveken át naponta 12-14 órát dolgoztam. A fényképezőgépet ugyancsak pihentetnem kellett.
