Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - Garaczi Zoltán: Ábrázolni az átlagost (Szil Ágnes: Életünk legszebb napja)
123 Garaczi Zoltán Ábrázolni az átlagost (Szil Ágnes: Életünk legszebb napja) Szil Ágnes idén megjelent kötetét el olvasva – talán ez a kifejezés írja jól körül azt a bizonytalanságot, mely a novellák után bennem megragadt – rögtön egy kora tavaszi, szegedi rendezvény jutott eszembe, ahol Nádasdy Ádámmal beszélgettem arról, hogy Tar Sándor novelláiban tulajdonképpen szegények-e a szegények. A tanár úr a maga részéről inkább a dolog szociológiai aspektusát helyezte előtérbe, és ki is tudtunk abban egyezni, hogy dickensi értelemben nem, vagy legalábbis nem minden novellában szereplő karakter tekinthető szegénynek. Ettől függetlenül nem adtam fel azt az álláspontomat, hogy a figurák – ahogy ezt Szil novelláiban is érzékelni véltem – bizonyos szellemi sivárs ágról, szegénységről tesznek tanúbizonyságot, egzisztenciális helyzetüktől függetlenül. Ebben az értelemben a korpusz párhuzamot is mutat Tar prózájával. A fent említett bizonytalanság pedig éppen ezekne k a karaktereknek az ábrázolási lehetőségéből fakad, mert könnyen válnak a szereplők valami papírmasészerű, arctalan figurává, akik inkább önmagukat pozicionálva fogalmakká üresednek, mint a szegény, az újgazdag, a szerető, az ügyvéd stb., és lassan felszívnak minden sztereotípiát maguk körül. Szil egyes novellái- ban is érezni véltem a karakterek anyagtalanságát, hogy a figurák közel sem elég sűrűek a rövidpróza terjedelméhez. A kötet két számozott részre oszlik, az elsőben inkább egy novellaciklus rajzolódik ki, melyben a címek a kínai horoszkóp figurái mentén rendszereződnek, ám a csillagjegyek és a szövegek között semmilyen didaktikus kapcsolat nem jön létre, sőt ezek a szimbólumok inkább tágítják a jelentéshorizontot, izgalmas értelmezői lehetőségeket felkínálva. A novellák hol egyes szám első személyben, hol egyes szám harmadikban szólalnak meg, és ezeknek a szólamoknak a váltogatása bizonytalanságban tartja az olvasót. A Nyúl (Macska) című szövegnél válik egyértelművé, hogy különféle élettörténetek keveredésének különböző dimenzióiba nyerünk bepillantást. Ettől függetlenül egyértelmű megfeleltetéseket nem minden szöveg kapcsán lehet tenni, egyes énelbeszélők nem fedik fel identitásukat, azonosításukra az olvasó csak kísérletet tehet a többi szöveg függvényében. M ásodik olvasatra jómagam már szociogramszerű ábrával igyekeztem rendezni a szereplők és a személyesen megszólaló narrátorok viszonyát, ám vagy a csökkenő figyelmem – vagy a szerző tudatos szándéka végett – nem minden viszonyrendszert sikerült feltárnom. A második ciklus már egy nagyobb merítés eredményeképpen kerülhetett bele a kötetbe, és itt is villanásszerűen észlelni lehet az egyes novellák közötti összefüggéseket, de ebben a részben már jóval gyengébb a kohézió a szövegek között. A novellák többsége a mostanában divatos újrealizmus irányába mutat, számtalan szociális vagy interperszonális problémát megjelenítve, radikális kivételként említhető meg például az Örkény- parafrázisként funkcionáló Arról, hogy mi a groteszk .
