Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - Garaczi Zoltán: Ábrázolni az átlagost (Szil Ágnes: Életünk legszebb napja)
124 A kötet címadó novellája, mely szintén a második ciklushoz tartozik ( Életünk legszebb napja ) egy bizarr Aphrodité-történetként is értelmezhető, ahol egy női én elbeszélő házasság előtti és utáni pillanataiba tekinthetünk bele. A szövegben hangsúlyossá válik az aranyalma motívuma, amely ez esetben nem Erisz istennő gonosz manővereként jelenik meg, hanem a jövendőbeli anyós szegfűszeges befőttjeként. Ezt eszegetve idézi fel magában az elbeszélő egy korábbi szerelmi kalandját, és abban bízik, hogy régi szeretője a mai napig olyan, mint egykor volt. Ennek függvényében az esküvő, mint az élet legszebb napja, meglehet ősen hamissá, kétségessé válik. A történet vége pedig az antik hagyományokkal ellentétben nem torkollik semmilyen tragédiába, nem adva meg ezzel az olvasó számára a katarzis általi megtisztulás lehetőségét. Helyette marad az unalom, a közöny ábrázolására tett jóslat: „[m]inden vasárnap mehetünk anyádhoz, mondom szomorúan, megihatsz két sört is ebéd után, majd hazafelé én fogok vezetni…” (144.) A szöveg ezzel mintegy időben kitolódik a végtelen unalom és közhelyesség irányába, azt visszavonhatatlanná téve. A könyvben a térbeli világ ábrázolása szorosan a vidékhez és a vidékiséghez kötődik. Szil bámulatos módon képes Budapestet is vidékké gyúrni. Ennek egyik kulcsa abban állhat, hogy a szövegekben a tér nem válik a narratíva szervezőelvévé. A szövegeket a karakterek alakjai töltik ki, vágyaik és elképzeléseik mozgatják a szövegvilágot. A cselekmények felől közelítve, a novellák inkább a klasszikus irányvonalat képviselik, a csattanókat hangsúlyossá vagy ironikussá váló zárómondatok adják. Stilisztikailag Szil vonzódik a lírai hangvételű mondatokhoz, ezeket néhol túlzásba is viszi. Szóhasználatában bátran merít a tájszavakból, amely különösen izgalmassá teszik a nyelvezetet, ráadásul az olvasóban sincs ott a „guglizás kényszere ”, hogy minden ismeretlen szónak utána kell olvasni, hiszen a szövegkörnyezetből meg lehet próbálni megalkotni a jelentést, ezzel is dinamizálva a hagyományt és a nyelvet. Bár a tájszavak eredeti arányát nem tudhatjuk a szövegekben, de a kötet végén található interjúból kiderül ( Amíg felér a lift – Szil Ágnessel Orcsik Roland beszélget), hogy ezekből a szerkesztő jó párat kiemelt. Ezt sajnálatosnak tartom, mert ezzel veszítettek élvezeti értékükből, leszűkítve a nyelvi fantázia terét. Végezetül meg kell említeni a kötet borítóját, melynek alakjai egy római szökőkútról származó nő és férfi párosa. A már fent említett interjúból tudható, hogy őket a szerző választotta a borítóra. Alakjuk plasztikus jellege szinte elhalványul a papíron, ezzel egy izgalmas, sejtelmes ízt kölcsönözve a kötetnek, ehhez azonban talán a kék szín válasz tása nem a legideálisabb döntés volt, főként a hátlapon található, kék négyzetbe foglalt összefoglaló esetében, mely brutálisan rombolja szét a könyv külső esztétikai egységét. Összegezve elmondható, hogy a Tangram után Szil Ágnesnek egy újabb próza írói olda lát ismerhetj ük meg. A terjedelmi korlát, a novellák rövidségéből fakadó sűrűség egyaránt felvonultat erényeket és hátrányokat. A karakterek néhol már-már zavaróan közhelyesek, ez főként a második ciklus egyes szövegein érezhető, szemben az elsővel, ahol egy nagyon kom plex elbeszélői játékot kísérhetünk végig. A kötet nyelvezete meglehetősen heterogén, az eltérő szólamok, például az E/1-ben megszólaló elbeszélések eset ében, néha az egyetlen fogódzót biztosítják az elbeszélő személyének beazonosításához. A szövegekben felbukkanó tájszavak egyénített hangulatot nem pedig olcsó egzotikumot teremtenek, ami szintén nagy erénye a kötetnek. Csak remélhetjük, hogy a következőre nem kell újabb öt évet várni, mert az alapok biztosnak látszanak, a fejlődés iránya pedig biztató. (FISZ, 2018)
