Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - „Vannak vidékek legbelül” (Némethi András professzorral Staar Gyula beszélget)
79 amit nevezhetünk mesterszaknak vagy kisdoktori évnek. Ide a legjobbak közül válogatták ki a hallgatókat. Amikor végeztem, éppen nagy átszervezés zajlott, a román kulturális minisztérium ezt a lehetőséget meg akarta szüntetni. A bukaresti egyetemnek még kivételesen megengedték, hogy két ilyen csoportot indítson, hét-hét emberrel, akiket országos szinten válogattak ki. Az egyik csoport algebra és geometria, a másik analízis, funkcionálanalízis, operátorelmélet témakörben indult. Bekerültem az első csoportba, így ötödévre az egyetemen maradtam. – Az ötödév végén egyetemi doktori fokozatot szereztél, majd a román akadémia Matematikai Intézetébe kerültél. Oda pályázni kellett? – Romániában a nyolcvanas években az állások elosztása úgy történt, hogy készítettek egy listát az álláshelyekről, az egyetemek pedig egy másik listát a végzettekről, tanulmányi eredményeik szerinti sorrendben. Vagyis mégsem egészen úgy, mert a legjobbak elé odatették a politikailag jól fekvő hallgatókat, akik a kommunista ifjúsági szervezetekben hasznosan tevékenykedtek. Így aztán ők választhattak először az állások közül. Amikor a sor valakihez ért , a még meglévő helyekből választott, amit kötelező volt betölteni. Utólag nehéz volt cserélni. J ól végeztem az egyetemet, minden jegyem a legmagasabb tízes vo lt, egyedül a Románia története és a román kommunista párt története vizsg án kaptam kilencest. Na, az nagyon nehéz vizsga volt. Ott elég sokkos állapotba kerültem. Szegény történelemtanár adhatott volna akár elégségest vagy elégtelent is, de amikor kinyitotta az indexemet, és meglátta a csupa tízest, gyorsan beírt egy kilencest. Később tudtam meg, hogy a matematikatanáraim, amikor ezt megtudták, szabályszerűen letámadták, hogyan tehetett velem ilyent, hogy lerontotta a jegyeimet. Pedig állíthatom, még jó indulatú is volt hozzám. – Végül is úgysem választhattál volna állást az elsők között. – Nem akarok részletekbe bocsátkozni, a lényeg az, hogy a matematikai kutatóintézet már korábban kinézett magának engem és egyik társamat. Két álláshelyet írtak ki, s az egyetemi bizottság tudomására hozták, hogy azt nekünk szánták. Így m egkaptuk a kutatói állásunkat. Mindez a kulturális forradalom időszakára esett. Akkor minden egyetemet végzettnek a rendes munkakezdése előtt h árom évig vidékre kellett menni e, tanítani. Végül csak egy évet voltam Felsőboldogfalván, ötödik, hatodik, hetedik osztályos kisgyerekeket tanítottam számtanra. Hét kis falu gyűjtőhelye volt az iskola, a nagy hóban az autóbusz sem járt, úgy gyalogoltak be oda a gyerekek. Az egy nagyon más világ. Rengeteg könyvet vittem nekik, tanítottam őket matematikára és kultúrtörténetre. Igyekeztem fenntartani az érdeklődésüket, rengeteget meséltem nekik, a számtanórába beleszőttem az egyiptomi piramisokat is. Akkor Székelyudvarhelyről jártam ki , és közben az ottani gimnáziumban felkészítettem diákokat matematikaversenyekre. Ketten közülük matematikusok is lettek. – A bukaresti matematikai kutatóintézetbe mikor kerültél? – Az intézetben 1985-től kezdtem dolgozni, de már ötödévesen is kapcsolatban álltam pár ott dolgozó szakemberrel. Telemannál algebrai topológia volt a fő témaköröm, az intézet hatására váltottam algebrai geometriára. Alexandru Dimca vezetett be a szingularitáselméletbe, átlátta, milyen nyílt kérdésekkel kellene foglalkoznom, és segítséget nyújtott. A vezető mentorom Lucian B ă descu lett, aki hihetetlenül rendes ember, sokat segített és tanított. Amikor az intézetbe érkeztem, többen a pártfogásukba vettek, barátságukba fogadtak. Most is emlékszem Dorin Popescu szavaira: „András, ezekre vigyázz, ők a megfigyelők, a
