Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - „Vannak vidékek legbelül” (Némethi András professzorral Staar Gyula beszélget)
80 jelentgetők, azok meg a kitűnő matematikusok!” Hálás vagyok nekik ezért, mert fiatalon még na iv az ember. Erdélyi magyarként az ember önkéntelenül is elszólhatja mag át… Az intézetben hihetetlenül sok matematikát tanultam. Az egyetemmel is jó volt a kapcsolatunk, besegítettünk az oktatásba, a szemináriumvezetésbe. Nagy volt a kontraszt az intézet és a külvilág között. Az intézet nagy szellemi szabadságot biztosított, de Romániában ezek voltak a legszorosabb, legínségesebb évek: sorban kellett állnunk tejért, vajért… Az intézeti éveimre mégis nagyon jó visszaemlékeznem. Sok jó barátot szereztem akkor, amilyenek korábban az olimpiai csapattagok is voltak. Azután jött a változás éve, és majdnem mind kikerültek külföldre: Amerikába, Franciaországba… Jó velük néha újra találkozni, közös ek az emlékeink, azonos az értékrendünk. – Azután Némethi András is Amerikában folytatta. Hogyan jutottál oda? – Említettem már, hogy a román matematika milyen tudatosan építkezett, figyelt a fiatal tehetségekre. Románia bezárt ország volt, mi nem jutottunk ki Nyugatra. Az idősebb matematikusok azonban néha engedélyt kaptak egy-egy konferencián való részvételre , és közülük többen kinn is maradtak, hiszen neves professzorok voltak, könnyen kaptak állást egyetemeken. Nagy volt a román emigráció. A kinn élő román matematikusok tudtak az otthoni fiatalokról, azt is ismerték, ki milyen területen dolgozik. Amikor a határzár megszűnt, egy nap levelet kaptam Ohióból, a Columbus Állami Egyetemről. Henri Moscovici írta, aki az egyik legnagyobb román matematikus, tudományterületének világszínvonalú művelője. A levelet románul írta, „Drága András!” megszólítással, s benne az állt, hogy örvendene, ha odamennék hozzá az egyetem PhD-programjára, a jelentkezéshez szükséges papírokat elrendezik. – Nagy öröm, nagy lehetőség. – Igen, mert Romániában nehéz volt doktorálni, a kormány döntésétől is függött, hogy ki előtt, mikor nyitják meg a kapukat. Engem 1988-ban vettek fel a doktori programba, Lucian Bădescu volt a vezetőtanárom. Az utolsó pillanatban, 1990-ben még megvédtem Bukarestben a kandidátusinak megfelelő disszertáci ómat, utána mentem O hióba, az egyetem PhD-programjára. Az ottani egyetemnek két román emigráns professzora is volt, Henri Moscovici és Dan Burghelea. Ők nagyon lelkesen fogadtak, támogattak, segítettek a mindennapi életben. Például nem volt meg az angol nyelvvizsgám, mégis odavettek a PhD-programra. Moscovici professzor ezt is elintézte. Lehet, hogy szerencsés vagyok, akit mindig segítenek az emberek. Ugyanakkor az igazság az, hogy én akkor már más szinten álltam, mint az ottani akkor induló PhD-hallgatók. Kutatóintézetből jöttem, több megjelent publikációval. Így azután nyolc hónap múlva ledoktoráltam Amerikában. A rákövetkező évben már tanársegédként folytattam a Columbus Egyetemen. – Dolgoztatok is együtt Moscovici professzorral? – Igen, akkor elég sok mindent tanultam tőle, olyanokat, amik számomra nagyon újak voltak. De ugyanakkor választanom is kellett. Amikor az ember új világba kerül, főleg egy eredményorientált világba, akkor kinyílnak előtte a lehetőségek, de nyomás alá is kerül. A magam útját is kellett járnom: publikálnom kellett abból, amit már tudtam, hogy állást kapjak, megalapozhassam saját életutam. – Rényi Alfréd mondta, akiről ezt az intézetet elnevezték, hogy szerencséje annak van, aki kiérdemelte, aki megdolgozott érte. A matematikában jól mérhető a tudás. Az szép ebben a szakmában, hogy ha a tudásoddal kiemelkedsz, az sok minden mást felülír: nem számít, hogy magyar vagy román vagy, a matematikusok közössége családtagnak tekint.
